És csak a legcinikusabb ellendrukkerek szemében csökkenti a győzelem dicsőségét az a részletkérdés, hogy az árverésen némi előnnyel indulnak az állami tulajdonú vállalatok, hiszen esetükben az állam magának fizet díjat a frekvenciáért. Vagy talán az kisebbítené a sikert, hogy a két másik versenyzőt, egy romániai és egy vietnami vállalatot már korábban kizárta a versenyből a hírközlési hatóság? Lárifári. Hiszen ez csak az első lépés: ha szerencsénk lesz, akkor legközelebb már több állami vállalat küzdhet meg egymással a hasonló árveréseken.
Az ilyen szőrszálhasogatásnál már csak az volna felháborítóbb, ha valaki azt kérdezné, hogy miért van egyáltalán szükség állami szereplőre ezen a piacon. Nyilván jó oka van annak.
Például ki ne örülne, ha a közszolgáltatások állami kézbe kerülnének? Különösen akkor indokolt ez, ha a közszolgáltatásban természetes monopólium működik, és így nincs esély hatékony verseny létrejöttére. Az ilyen iparágakban valóban szólnak amellett érvek, hogy egy - potenciálisan gyenge - önkormányzati szabályozó és egy erős magánvállalat kapcsolatánál jobb eredményhez vezet egy állami vállalat működése. Ezzel együtt sokak meggyőződése, hogy a szabályozó megerősítése, szakértelmének növelése még ennél is hatékonyabb kimenethez vezet. Jelen cikkünk tárgyára nézve azonban kevésbé lényeges ez a kérdés, hiszen a mobiltelefon-szolgáltatás nem természetes monopólium. Ezt már csak onnan is tudhatjuk, hogy több versenyző vállalat működik ezen a piacon.
Más magyarázatot kell tehát találni az állami válogatott megjelenésére. Ha nincs természetes monopólium, akkor talán valami más piachiba lehet az ok? A Malév esetében például az volt az érv, hogy egy magáncégnek nem éri meg annyi járatot üzemeltetni, amennyi társadalmi szempontból optimális lenne. Egy magánvállalatnak talán nem lenne nyereséges egy kisebb városba járatot indítania, de ez a járat segítheti az üzleti kapcsolatok fejlődését az adott országgal. A kérdés persze az, hogy ezek az előnyök ellensúlyozzák-e az állami vállalat fenntartásának sokféle költségét, beleértve a veszteséget, a verseny torzítását és a korrupció lehetőségét is.
Mármost lehet-e ennek az érvnek értelme az állami mobilcég esetében? Esetleg nem érhető el a hálózat az ország elég nagy részében? Vagy nem vezették be a már működő vállalatok az új technológiákat?
Ideje elővenni az állami beavatkozás legerősebb ütőkártyáját, stüszi vadászát. Ki tagadhatná, hogy a távközlés stratégiai iparág? Már a kimondása is jóleső borzongással tölt el sok gazdaságpolitikust, ám annál kellemetlenebbül érzik magukat a szó hallatán a piacpárti közgazdászok. Ennek a kifejezésnek ugyanis az a legfontosabb tulajdonsága, hogy enyhén szólva nem pontosan meghatározott. Az "ellátásbiztonság" és a hasonló hívószavak elhangzása mellett a stratégiai szektorok talán arról ismerhetők fel leginkább, hogy versenyképessé válásukhoz egy ideig állami támogatásra van szükség. Ha például Magyarországon az autógyártás ilyen iparág lenne, akkor a Rába állami kézbe kerülése, megerősítése és a hazai beszállítók "helyzetbe hozása" hosszabb távon elvben versenyelőny kialakításához vezethet. Kérdés, mi történik a gyakorlatban - hisz ez a stratégia súlyos veszélyt rejt magában. Könnyen előfordulhat, hogy az állam nem megfelelő iparágat választ ki ("a vas és acél országa"), vagy a vállalatot rossz irányba fejleszti, és akkor az adófizetők minden haszon nélkül inthetnek búcsút milliárdjaiknak.
Nos, az MVM és a Magyar Posta konzorciuma jó eséllyel az utóbbira jelent majd példát. Először is nehéz elképzelni, hogy a konzorcium, miután megveti a lábát a magyar piacon, a mobiltelefon-szolgáltatás Google-jává válik. Ráadásul a piacra meglehetősen nehéz belépni: nagy befektetést igényel, és nehéz elcsábítani az ügyfeleket a meglévő szolgáltatóktól. Ráadásul az új vállalatnak nincs tapasztalata ebben az iparágban - miközben a jelenlegi szolgáltatóknak nagy előnyt jelent, hogy más országokban is működnek, így innovatív beruházásaik nagyobb piacokon térülnek meg. Az állami szereplő belépése tehát legjobb esetben is kis sikerhez vezethet; arra viszont jó az esély, hogy értelmetlenül nyeli majd el az adófizetők tízmilliárdjait.
Sőt. Az állami vállalat nemcsak egy újabb feneketlen hordó felbukkanásával fenyeget, hanem veszélyezteti az egész piac működését. A politikusok önérzete és az államkincstár kongó üressége ugyanis nagy ösztönzést jelent arra, hogy a kormányzat megpróbálja a szabályozó befolyásolásával csökkenteni a veszteséget. És erre a szabályozónak számos eszköze van. Amíg az új szolgáltatónak nincs hálózata, addig díjfizetés ellenében a többiekét használhatja. Ha a szabályozó ennek a díját elég alacsonyan állapítja meg, akkor az állami szolgáltató úgy kerülhet versenyelőnybe, hogy saját hálózatba nem kell beruháznia. Mondanunk sem kell, hogy ez a veszély nem ösztönzi a többi vállalatot beruházásokra, hiszen annak hasznát részben állami versenytársuk arathatja le.
Hasonló szabályozói eszközt jelenthet a hálózatok közötti hívások díjának aszimmetrikus megállapítása. Nem beszélve arról, hogy az állam ösztönözheti alkalmazottait és vállalatait az új szolgáltató választására. Ezek az intézkedések torzítanák a versenyt, ami könnyen a fejlett technológiába történő beruházások visszaeséséhez és így a szolgáltatás minőségének csökkenéséhez vezethetnek.
Tény, hogy a távközlés piaca számos problémát felvet. Ám a nemzetközi tapasztalatok szerint ezek jól kezelhetők piacszabályozási eszközökkel. Sőt, a megfelelő szabályozás és a technológia változása segíti az erősebb, fenntartható verseny kialakulását. Az állami szereplő megjelenése nem biztató ebből a szempontból. A konzorcium vállalatai mindeddig egy területen tudták bizonyítani kitűnő képességeiket: más iparágakban nagy sikert mutattak fel a piacnyitás késleltetése és a verseny torzítása tekintetében. A postai szolgáltatások és a villamosenergia-szolgáltatás a legjobb példa arra, hogy milyen mértékben csökkentheti a versenyképességet az infrastrukturális szektorok rossz működése. Kár lenne, ha a távközlési szektor is erre a sorsra jutna.
