Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. április 28-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Fölfúvódás – a latin eredetiben ezt jelenti az „infláció” szó. Ha az állam és a bankok gyorsabban növelik a pénzkibocsátást annál, mint amennyi eladó jószág és szolgáltatás van a piacon, akkor nemcsak egy-két dolognak megy fel az ára, hanem az árak és a bérek összességükben is elindulnak felfele. Egy „kosárnyi” dolog ára (ez a „kosár” átlagos vásárlási szokásokat igyekszik magában foglalni) egy év alatt 5, 10, 20, 50 százalékkal fúvódik fel, vagy épp 10 ezerrel, ahogy az 1946-ot megélt dédi meséli. Magyarországon most, huszonkét év óta először, az MNB előrejelzése 2022-re 10 százalékot meghaladó inflációt is lehetségesnek tart. Az olvasók közül felnőttként csak a negyven évnél idősebbek tapasztaltak meg itthon ilyet, úgyhogy talán nem árt egy gyorstalpaló: ki nyer, ki veszít vele, és hogyan hat a politikára?
Nem arról értekeznék most, hogy hogyan definiáljuk és mérjük az inflációt (többféleképpen és nehezen); arról sem, hogy mi okozza (a Covid-enyhítő osztogatás, a háború, Matolcsy vagy a hanyatló Nyugat); és arról sem, hogy hogyan és milyen áron tudja a gazdaságpolitika visszaszorítani, ha épp azt akarja (monetáris és fiskális intézkedésekkel, amelyek fájnak).
Az viszont, amit mostanában a boltban látunk, már nem az az 1–4 százalékos enyhe emelkedés, amelyet csak a közgazdászok és a szakszervezeti bértárgyalók tudnak megkülönböztetni a 0 százalékos árstabilitástól. És nem is az történik, hogy csak egy-két speciális termékfajta ára ugrik meg, mert rossz a termés vagy felemelte az állam az adóját. Ha még nem is ér 20 százalék fölé, mint 1990 és 1996 között, ez bizony már infláció a javából.
Bár az infláció egyetlen számban ragadja meg az általános áremelkedést, a lényegéhez tartozik, hogy
az árak nem pusztán emelkednek, de ezt kiszámíthatatlan és nehezen követhető ütemben teszik.
Azaz a relatív árak is zajossá és bizonytalanná válnak, s ezért megnehezül minden ezeken alapuló számítás. Pedig ilyeneket nemcsak a vállalkozók végeznek nap mint nap, hanem mi is, amikor azt próbáljuk eldönteni, hogy megéri-e leszigetelni az ablakot, vagy még egy diplomát szerezni, vagy nem boltban venni az uborkát, hanem magunknak eltenni. Ilyenkor mindig a relatív árak (illetve bérek) alapján saccoljuk meg, érdemes-e belevágni vagy sem. Ebben az értelemben az infláció az egész gazdaságnak rossz.
De van-e, aki nyer azon, ha megugrik az infláció?
Van bizony. Az, aki elég szemfüles volt ahhoz, hogy időben, az infláció felfutása előtt vegyen fel százalékban rögzített kamatú kölcsönt, dörzsölheti a kezét. Miként az is, akinek a megtakarítása az inflációtól a forintnál kevésbé gyötört valutában van (vagy ilyen pénzben kapja a fizetését). De nyertes az állam is. Nem elsősorban a jegybank, amely csak nyomtatja, nyomtatja a bankókat (bár az is). Hanem az Államkincstár – amennyiben szabott kamatra, nehezen visszaválthatóan, forintban vett kölcsön a polgároktól –, és főleg a költségvetés egyenlegét kukkoló Pénzügyminisztérium. A bevételeket az adók hozzák, s ezeket a – forintban – felfúvódó forgalom, jövedelem, nyereség százalékában vetik ki; tehát együtt nőnek azokkal. A kiadások összegét viszont – az inflációhoz igazított tételek kivételével – forintban tartalmazza a büdzsé másik oldala: ezek nem emelkednek automatikusan. A különbség nő, az egyenleg pedig javul.
Van-e, akit nem érint közvetlen módon az infláció? (És tekintsünk el most a kalkulációt szétziláló hatástól.) Igen, vannak ilyen embertársaink is. Azok, akiknek a megtakarításai olyan eszközökben vannak, amelyeket nem értéktelenít el az infláció, fittyet hányhatnak a (hazai) pénz romlására. Ilyen eszköz az ingatlan, a részvény, az arany, a stabilabb másik valuta, és talán a kriptopénz is. Azok is nyugodtan alhatnak, akik képesek a fizetésüket az inflációt kompenzálva felpumpálni: azért, mert eleve svájci frankban kapják, mert a saját vállalkozásukból veszik ki; mert nagy a piaci kereslet a munkájukra, és könnyen találnak magasabb fizetést kínáló munkahelyet, esetleg mert erős és harcias szakszervezet képviseli őket. Ezeket az embereket az sem fekteti két vállra, ha változó kamatozású tartozásuk törlesztőrészlete ugyanazzal a sebességgel emelkedik forintban, mint a bérük. És talán idesorolhatjuk azokat is, akik el tudták érni, hogy az államtól kapott járandóságuk emelkedése ellentételezze a pénz értékének csökkenését. (A gyengébbek kedvéért: a nyugdíjasokat.)
De ki lesz az infláció vesztese?
Mindenki, akinek a megtakarítása emelkedő betéti kamatok nélkül, forintban olvadozik, és azok is, akik nem tudnak hatni arra, mennyi forintban a járandóságuk. Ne csak a tanárok, a rendőrök, a köztisztviselők bérére, a katonák zsoldjára gondoljunk, hanem a családi pótlékra és a foglalkoztatást helyettesítő támogatásra is. Azokra, akiknek ugyanabból a forintösszegből kell a hónapról hónapra növekvő árak aknamezőjén elkúszniuk a következő fizetésnapig.
Ha még változó kamatozású hitel is terheli őket, és emiatt gyorsan növekszik a törlesztőrészletük, a helyzetük nagyon gyorsan fordulhat rosszra.
Hogyan hat mindez a hazai politikára?
Először is az infláció fönt említett áldásos költségvetési hatása segít Varga Mihálynak eldugni a járvány okozta válság, a választási osztogatás, a háború és a visszatartott EU-források miatt szükséges megszorítást. Elég lesz egy-két évig nem emelni azokat a bizonyos állami béreket, és szinte egyenesben is vagyunk.
Másodszor: az elosztási csaták – a munkáltatók és munkavállalók között éppúgy, mint az államból élő különböző csoportok között – immár jóval nagyobb téttel járnak, és ezért drámaibb és elkeseredettebb formát öltenek. Ha nem mérséklődik az infláció, hamarosan dühös sztrájkok, elkeseredett ágazati tüntetések évada jön el, aminek a pedagógusok felhorgadása csak az előhírnöke volt.
De nem kell nagy bátorság annak a megjóslásához sem, hogy e feszültségeket miként igyekszik majd a maga hasznára fordítani a kormány. Vajon mihez kezd a valódi megélhetési veszély miatt érzett, gyorsan gyűlő elkeseredéssel az a rezsim, amely évtizede képzelt veszélyeket generál, hogy ugyancsak képzelt bűnbakok ellen uszíthasson? Láttuk: a vállalkozók, a külfölddel gazdasági kapcsolatot tartók, a megtakarításukat szemfülesen ide-oda helyezők, a munkaerőpiacon jó helyzetben lévő, s bátran váltó vándormadarak azok, akik nem veszítenek az inflációval. Kibe mennyi finkelsteini sötét fantázia szorult, annyira tudja megelőlegezni, hogy kiket jelölnek majd meg az új kormányzati óriásplakátok az infláció okozta károk okozóiként. A szupermarketeket? A spekulánsokat? A pestieket? A kapzsikat? A hüm-hüm-hüm liberális, idegen szívű zsiráfokat?
Egyik jobb, mint a másik.
