Egotrip

Podmaniczky Szilárd: Déli verő

Az autó lassan, méltósággal és tahó módon fordult a belső udvarba. Az asszony félrerántotta a babakocsit, de a kislány a hirtelen mozdulattól felsírt benne. "A faszomat a hájas gengszterjibe", mondta anyuka, "az ilyenekbül kéne védőpajzsot húzni Irak köré".
  • 2003. május 1.

Itt a tavasz!

Bár hétvégenként néha havazik, - mégse mondhatjuk, hogy nincs a tavasz itt. - Ne tévessze meg Önöket, - ha köhöget - egy-két ismerősük, vagy netán olyik - prüszköl és az orra is folyik, - téved Ön, olvasóm, ha mindjárt kombinál, - mert egy barátja sűrűn trombitál - a zsepibe, - és hajlamosabb most a depire, - és harmincnyolc fokra fölmegy a láza, - aztán a hideg rázza, - és ez így megy napokig, hol izzad, hol reszket, - hiába szedi a Coldrexet, - és az ereje már csak jártányi, - mert nem heverte még az influenzajárványt ki.
  • Varró Dániel
  • 2003. április 17.

Nádasdy Ádám: Modern Talking

Az emberi beszéd egyik fontos jellemzője, hogy egydimenziós: a szánkon egymás után jönnek ki a hangok, és ez minden. Egyszerű időbeli linearitása van a beszédnek, azaz egyetlen tengelyen ábrázolható. (Ezt tükrözi az írás is, mely egydimenziós betűsor.) Vagyis nincs olyan, hogy valami egy másik dolog fölött vagy alatt jelenne meg, vagy hogy egyik dolog a másikban benne lenne.
  • 2003. április 17.

Várhegyi Éva: Ekotrip

Amekkora zaj volt annak idején a Postabank 1998-ra kimutatott 135 milliárdos vesztesége körül, olyan csend övezi az MFB nemrég napvilágra került tavalyi, 142 milliárdos buktáját. Pedig akkora nem volt az infláció az elmúlt négy évben, hogy ne lenne ma is botrányosan nagy egy ilyen összeg. (Érzékeltetésül: majdnem akkora, mint az MFB nélküli bankszektor 151 milliárd forintos összesített eredménye.)
  • 2003. április 10.

Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

Pár perc erejéig elájulhatott. Először azt hitte, mikor magához tért, hogy ez már az alvás volt maga, nem is ájulás, és akkor az is lehet, merült fel egy másodpercre, hogy túl van rajta, már reggel van, igen: túl van megint egy éjszakán, kezdődik egy új nap, amiben persze hasonlóképp nem lesz sok köszönet, leszámítva azt az egyáltalán nem elhanyagolható apróságot, megbízható örömforrást, használható kapaszkodót, erőt adó tapasztalati tényt, azt a nehezen vitatható, kikezdhetetlen, feltétlen pozitívumot, hogy az ébren töltött éjszakánál sokkal gyorsabban eltelik, mivel hogy lát, nappal lát az ember, ráadásul többnyire van is mit néznie: körülötte történnek a dolgok, s mindez a figyelmet üdvös módon eltereli önmagáról, ideig-óráig leköti. De hát ez csak afféle pillanatnyi, kósza gondolat volt, a szokásos öncsaláson, halvány álreményen, vágyálmokon nyugvó futó benyomás, az önvédelem kétségbeesett reflexe és hazug technikája, mint mikor az üszkösödő testre ráhúznak egy kivasalt otthonkát, hörgő haldoklóra ibolyaillatot árasztó virágos tunikát, aminek a talaján hősöm rendszeresen meg akarta úszni, amit megúszni nem lehet, el akarta kenni, amit elkenni nem lehet, nem akarta látni, amit nem látni nem lehet, s amire ezúttal is súlyos ellenérvként, kijózanító faktumként dörrent rá a digitális óra, melyen a megértés, a részvét, az együttérzés legcsekélyebb jele nélkül éppen 1:00 órára kattant át a szám. Reggel. Ha-ha. A farkamat. Azt. Minden tiszta volt. A sötét világos lett újra, ahogy hősöm az elveszített öntudattal egyetemben visszanyerte a tényeken és észérveken nyugvó, reális jelent. Látott, értett és tudott - tudta, hogy ez az éjszaka, mint Keszi bácsi haldoklása, körülbelül addig fog számára tartani.
  • 2003. április 10.

Végel László: Balkáni tükör

Báránypecsenyét rendeltek. Felettébb kínos ügy volt napirenden, tehát Károly, az étterem főszakácsa hiába próbált eldicsekedni a Legjobb Kisebbségi Szakácsnak kijáró ezüstéremmel, amit a minap érdemelt ki a budapesti Magyar Kisebbségi Konyha nevű vetélkedőn. A nagy gondokkal vergődő Elnöknek még arra sem volt kedve, hogy megdicsérje, hanem a pecsenyét szeletelve gondterhelten a Tanácsadó felé fordult.
  • 2003. április 3.

Nádasdy Ádám: Modern Talking

A tudománynak az a dolga, hogy kérdezzen. Miért olvadt meg a tó jege? - kérdezi a fizikus, és válaszol: mert a hőmérséklet a víz olvadáspontja, 0 Celsius-fok fölé emelkedett. Miért idegenkedett Gertrudis királyné a magyaroktól? - kérdezi a történész, és válaszol: mert ő maga német volt. A tudomány válaszai voltaképpen összefüggésekre mutatnak rá (ezeket nevezzük "okoknak"). Ha valami eléri az olvadáspontját, akkor megolvad. Ha valaki idegen, akkor idegenkedik környezetétől. Ezek a fenti válaszok persze durván primitívek, hiszen más tényezők keresztezhetik, "felülírhatják" őket. Az olvadáspontot befolyásolja a nyomás, a gravitáció (gondolom), a vegytisztaság. Az idegenkedést csökkentheti a közös vallás, foglalkozás, politikai meggyőződés, s ezek azonossága esetén akár otthonosabban érezhetjük magunkat idegenben, mint otthon. Az alapválaszokat tehát finomítani kellhet alszabályokkal, a tényezők egymásra hatásának leírásával.
  • 2003. március 27.

Legát Tibor: Pop

Az anyagot a nyakamba fecskendezem, aztán a tükör elé állok, hogy ellenőrizzem a hatást. Öt perc se kell, és minden irányból dolgozni kezd a radír, tíz perc múlva nyomom sem marad. Bokáig érő bőrkabátot, cérnakesztyűt és lovaglócsizmát húzok, arcomra vívómaszkot. Tetőtől talpig beburkolva indulok el otthonról, mint valami múmia, a taxis azt kérdi: "Hová parancsolja, asszonyom?"
  • 2003. március 27.

Kálmán C. György: Magánvalóság

Úgy alakult az én életem, drága olvasóim, hogy én tudós, én literátor nem vagyok. Sorsom, környülállásaim, hajlandóságom mezei gazdává tettek. S életem, ezt a nagy regényt - korom gyermeke -, már csaknem teljesen megfosztottam cselekményességétől, időrendjétől és plasztikus szereplőitől. Életem maga a semmiről se szóló könyv, a fordulatok, cselekmény és sekélyes mulattatás nélküli regény. Elszöszmötölök a kertben, etetek, kiülök az ámbitusra; eszembe ha néha jut valami, gyorsan elhessegetem.
  • 2003. március 20.

Várhegyi Éva: Ekotrip

A "polgári" ízlésficam emlékművei (Nemzeti Színház, Terror Háza) mellett néhány súlyosabb gazdasági hatású emléket is hagyott maga után az előző kormány. A szétzilált agrárium mellett már ma érezhető az épp egy éve kiteljesített polgári lakástámogatási rendszer örökségének egyre nyomasztóbb terhe, amelytől (láthatóan) az új kormány sem képes szabadulni. Ahányszor csak lábra kapnak a híresztelések arról, hogy változtatna valamit a támogatások irracionális rendjén, azon nyomban megjelennek a cáfolatok: dehogyis nyúlunk mi egy ilyen príma, társadalmilag igazságos, gazdaságilag ésszerű rendszerhez, hisz ez éppúgy illeszkedik a nemzeti közép kormányának ideájába, mint a polgári kormányéba. Nem, nem, soha!
  • 2003. március 20.

Podmaniczky Szilárd: Déli verő

Szénné égett fekete koponyák potyognak a földre. Nyilván nem először, de nekem először ilyen közelről. Szinte a lábam elé. Még füstöl a kutacsok mentén. Háttal fúj a szél, a szagát nem érzem. Még ring, még mindig nem nyugszik, himbálódzik a parti hűs fövenyen. A fogsor, a szemüreg. Azt mondják, kegyeleti okokból ne részletezzem, hogy mit láttam még. Pedig éppen ellenkezőleg, további kegyeleti okokból kéne részletezni, addig, amíg az embernek száz évre ki nem fordul a gyomra magától, amíg meg nem őrül saját cselekvésének leleplezésétől. A tévé nem elég, több kell, az érzelem. Kipostázni egyenként mindenkinek a saját feketén gőzölgő koponyáját, hogy már egyszer a saját nyelvén beszéljen magával, hogy saját pusztulását nézve végig fölhasítsa végre valami azt a maszkba mártott közönyös arcát. A sírás csak könny, a nem sírás a sírás, a nagy szó a kicsi, és a kis szimbólum a nagy. Ahogy az égből aláhulló ember koponyája füstöl tovább a délutáni fényben. Nincsenek kétségeim, másodpercenként négy kilométert megtenni a sztratoszférában lángra lobbantja az agyat, aztán kiszárítja, és közben kicsit megijeszti. Már a nyomás hirtelen változásától kiugranak a szemek, a mellkas behorpad, beroppannak a bordák, és a gyomor a szájon át fordul ki. De mindez csak a pillanat műve; és mindazon pillanatoké, amelyek a biztos okságtól kezdve megelőzték ezt. Az úgynevezett okozatot. Gyász. Gyászbeszéd. Kimondott, jóleső gesztusok, együttérzés. Az ember személyes határa, és rajta túl a statisztikák, amelyekben személyes ereje közel a nullával egyenlő. És megfordítva, a statisztika mégis olyan, mintha róla szólna. Ahogy a kegyeletre is vannak gyakorlott mondatok, mozdulatok, gesztusok. De annak még sincs gyakorlata, hogy koponya ringjon füstölve a fűben. Vagyis van, az úgynevezett emberiség fejlődése. Arrafelé mutat minden egyes füstölgő koponya, hogy várható még pár füstölgő koponya. Minden egyes füstölgő koponya egy-egy létrafok, amely aztán minőségi ugrást eredményez, és felébreszti a felelősségtudatot, mint olyat. Legalábbis egy pillanatra felébreszti. Aztán szunyókálhat tovább, amíg szagot nem fog az orra. Mert továbbra sincs más: fű, füst, koponya. És ringatózás.
  • 2003. március 20.