Dilikontra
A lelkizéses rossz-vicc itt ez lenne pl., alcímnek: "És más kontárkodások". Vagy "köz és magán". Stb. A régiek is fejlõdtek, nem vitás. Nem hideg vízzel slágozták már a pácienseket fakócsempés alagsorokban, kezet mostak mûtét elõtt, eleve érzéstelenítettek (hol épp hogyan), egyéb ipalm-napalm. De a felfogásuk, s ezt még az én mestereim emlékén is érzem (ne mesterkedjünk! ne családozzunk! én ezt nem gyõzöm mondani, tárjuk fel önmagunkat! erre az ellenérve salingeri: de meddig tárod fel, öcsi? hát ez az, mindenhogy rossz, még a gyönyör elvében és gyakorlatában úszva is, fõleg partokat érve), az a régies felfogás, hogy: "Fiacskám, na menjen már aztán, önmagában mindenki normális!", szóval szólóban, ott nem lenne baj, ott a legnagyobb dili is elfogadható, mert na és.
Eleve nincs "na és", ám ezt is hagyjuk, a dilikontrát én így értettem: Dusko Gavrilovics galambocskánk nyomán: általában dilibõl szokták csinálni azt, "ahogy én élek" (Dusko kedvenc kifejezése), viszont hogy õ ezt a legnormálisabban csinálta, és nem is egymagában, ne, egymagában, ha volt ilyen, örült, hogy semmit sem kell csinálnia, nem igyekezett úgy minden téren, mint a Klicsko fivérek, kettõ példány, ne! "Bár szenvedek", idézem Dusko Gavrilovicsot, szóval hogy õ ennek ellenére is szenvedgetett. S egy merész ki-jelentése, Imzon Grudics közlése (még megvakulása elõttrõl, ld. ezt másutt, bár semmi jelentõsége a dolognak, szegényünk!), hogy "én tudatosan tudva tudom, mire vagyok jó és mire nem". Ismétlem, Dusko szavai. Hogyan tovább?
Dusko Gavrilovics feddhetetlen feledhetetlenünk tehát valami olyat állított, hogy mások nyilván dilisnek tartják õt, elbizakodottnak, "ördög a jó dógát"-ot kiáltanak, vagy lengetnek bíróian más tógát, ráadásul így igen unalmasak vagyunk nekik. "Pá, nem! És (így!) circenzész." Circérõl itt feledkezve van. Mert Dusko a "pá"-val nagyon beintett. Nem megyek... mit tudom én, hova kellett volna mennie neki? Zratoszvál összejövetelre, görög szigeteken felbukkant ájkonok, álkonok s egyebek felavatására? Gyermeke fejét simogatni, 195 centis magasságából lehajolva? Fogalmam sincs így Duskónkról közelebbrõl. Olyan ember volt õ, mindenesetre, aki - tisztelet és becsület nekik, persze - a Fivérek-re nem hasonlított, meg azt se mondták rá, hogy Tuskó. Nem volt vasakaratú (Vastuskó), elfásult (ld. imént). Dusko Gavrilovics legföljebb unalmas volt másoknak, mert nem nagyon tett eleget nekik egy idõ múltán.
Végképp nem merném magamat hozzá, feddhetetlen feledhetetlenünkhöz hasonlítani, de többször elemlegettem már, hová mindenüvé nem járok én, és nagyon nem értem, ha ilyenekre rábízatnának. Nem hiszek akkor már megértésükben.
Meg ez is unalmas lehet (nálam): ez az újabb lemez a lábbajokról, kezek ujjainak zsibbadásáról (Duskót megírtam egyszer így, mikor lábbujjait feketülni látta, de csak mosdásról lett volna szó, avval együtt zsibbadtak a lábbujjai, s ki tudja, miféle bajok jöttek volna még, ha azokat megéri), karfájásokról, csuklóízületi dudorok aktivizálódásáról, az örökös kialvatlanságról, holott... és holott... na? S fõleg, hogy most már a jobb ülepem és derék-tájam fognyilallás (ism.) érvû fájásait (szerencsére csak lüktetõleg jön legnagyobb hevük!) az ülésre is visszavezetem (holott nem lehetne egész nap a lakásban járkálni, kijárni meg nem nagyon szeretek már, nekem az kezd Nem Lenni... ld. egy tétel az egzisztencialista listáról megint, és ez nem dili, mint olyanoké, akik... na, tudjuk, elfekszik a Nap künn a szittyós réten, de bíbor palástját összeszarva hagyta ágy-mélyen), visszavezetem bizony, s a (Salingernél!) pain in the ass, ergo pajtás, ne baszkálj engem a dolgaiddal, a seggem is belesajdul, dumádba! konkrét, mégis szellemi, egzisztencialista értelmet nyer! Nem elég, hogy kart lelkesen nem tárok s lengetek (Totyikámat, verébkémet, kinek cérnaszálán az életem függ, le ne üssem), mégis, a csuklóízületi dudorok és a zsibbadt ujjak ellenére írok, és ez is egy fájás oka, a seggem belefájdul a végén, nyilván az izomzat nagy harmóniája révén (Kínrém.)
A dolgok listája nem csupán egzisztencialisa. Nézek egy német képújságot, s ott hol a belpolitika legnagyobb válságairól, hol a korrupcióval gyanúsítható (bár nem gyanúsítható) bankelnökrõl, hol három albán kisfiú haláláról a síneken, hol a tûzdöngölõ indiánok elsõ, díjnyertes szamárpingvin-filmjérõl van szó a Portöschtschachi Fesztiválon/ról, hol egyebekrõl, no, ez a fontosságok listája, a közérdekûségeké. És harmincöt halott (köztük tizenhét iskolás gyerek stb.), kiirtott négytagú család, meghiúsított merénylet, melynek 10 000 áldozata lett volna, szuperdíj, melynek 9000 euró volt az összege etc. - ez is mind jön. Nem csoda, és végképp nem léhaságból mondom, ezt mindenki tudja rólam, hogy (rossz a szemem már másfél méterre is, de NO szemüveg, mert abba kanalaznám a levest, abba gépelném ezt itt, azzal mennék a falnak etc.) nem viccelnék én ilyennel, de...
Egy különösen borzalmas nap után, meg hogy Ciprus és a törökök nem jött össze, meg Törökországgal is az a baj (ez Dusko Gavrilovics szerint Lagun Deprics ízléstelen vicce volt), hogy a törökök vannak ott, egyéb nem lett volna, és hogy ez mind volt, sok rémség, feszengés, ilyesmi, nézem a képújságot. S mit látok? Valami szaúdi hírt. Nem akartam hinni a szememnek, de értelmem hamar megadta a magyarázatot. Tíz tortát mit-tudom-én-mit-csináltak a szaúdiak. Gondoltam, valamiért csak! Nem? S mikor azt olvastam még, hogy eredetileg tizenegyrõl volt szó, komolyba, költõi fantáziám 48 éve tartó mûködgetése legyen igazolásom, azt hittem, a szaúdiak, muzulmánok mégis, vagy mi, a törököket is besaccolták az unióba. S tizenegy tortával ünnepeltek volna, de stb., így lett csak tíz.
A költészet és az egzisztencia villámsebességgel halad. Egy pillanat sem kellett, s rájöttem, a "Tote" (halottak) szót olvastam így: "Torte", ráadásul németül se tudok rendesen, mert a többes szám, és 10 után stb., az kell, "Torten". Mindegy, ez történt. Ez tortént, hogy így mondjam. Hanem egyrészt mert a borzalmas inkább az, hogy a sok halottat már "megszokjuk" (nem szokhatók meg!), és az összetartozást (szaúdiak, törökök) feltételezzük, lásd én még mindig remélem, s hátha õk is reméltek, s így... hagyom. Mit szóljon az ember a hír-adások és a nyelvek oly világában, ahol pont ebben a képújságban olvasom, hogy a párizsi Mona Lisát alaposan meg fogják vizsgálni, mert romladozik szegény, és hogy akkor "auf Herz und Nieren", vagyis szívre-vesére. Nekem ez idegen, nekem az idegen nyelvek eleve mindig idegenek voltak, annyira a magyar nyelvben éltem, hogyan lehetne egyébként is egy mellképet vesére megvizsgálni? Hagyom. Egzisztencializmusom fõ oka ez is lehet: mindig csak a magyar nyelv volt tudva általam, s még örülhettem, hogy idegen nyelvek révén valahogy megélek, jó, néha egész jól, ma annál nyomorúságosabban, de ez nem tartozik listám kérdései közé.
Hiszen az egzisztencializmusom ugyanúgy nem a hétköznapi jó vagy rossz meglétet jelenti, ahogy az exit sem rokona. Holott pedig...!
