A legrégibb sor
Mikor valaki jellemzõ módon (s akkor, ezért jellemzõ mód! mikor Dusko Gavrilovicsunk matériájával és lelkével épp a leggyötrelmesebben foglalkoztam) megkérdezte: beszélõ név-e ez. Mondhattam volna rá, s most mondom (jobb késõn, mint soha! hogy az alapokhoz térjek vissza): nem, ez nem egy Beszélõ név, ez inkább egy ÉS név, egy Tiszatáj név, most egy MaNcs név. Na tessék, akkor hát.
Mivel a "vánszorgi"-ra már hallani véltem lelkem elolvasatlan leveleibõl (ki) a humoros egészítéseket ("egész vánszorgia" stb., hogy a rosszabbakat hagyjam!), s mert amúgy is végeznem kellett e sportossággal, éjszaka felébredvén most, virradóan, s több ébredéstõl (dobozos sör! de a bor legalább ki lett irtva, le lõn lõve!) virrasztásos álmossággal, szervezetemben (matéria) a léleknek azzal a keringésével, mely miatt a semmi szeren nem élõk (mint magam, s mint a mi elõttünk-járt Galambocskánk, nagy G-vel) még jobban döngetik képzeletükben a nagybõgõk égboltozatát, hogy egy Semmiért vannak minden reggel ily szarul, s ez nem is depresszió (németesen: Der Pessio), megjegyzem, mily szép név lenne egy német játokosnak az olasz ligában, gondoljuk meg... ám csak röviden. Végeznem kellett a sportossággal, mondom, és itt... izgalmas elágazás következik.
Nem combpanaszokról lesz szó, hiszen az én ily panaszaim semmiképp sem izgalmasak (fogalmaim szerint, nekem-hál-isten, nem!), s nem akarok olyképp sem viccelni, hogy "ah, fel vagyok combozódva", "le vagyok tisztára combozódva", látvány-alapon mondható ez, s egyik Maigret-ben épp efféle férfiúi nyíltság némi gondok oka... nem, itt arra ágazok, hogy mi is ez a "Kell". Egzisztencialista kérdésnél (is) tartunk.
Azért a "fel-, lecombozódva" bókot bátran használjuk, ha eddig elõ nem leltük. Nem magamra értem, már hogy használás. Nem kell. Tudom, nem.)
Amikor múltkorján arról szóltunk, s ezt mint filozóf mondom, hogy azonnal ledöglök, leagyazódom mintegy, ha olyan kéréssel jönnek, mint hogy "szeretnénk megkérni, teljesen kivételesen, lépnél fel a... szólnál hozzá" etc., két baj van. Ágazódunk hát tovább. Az egyik: mi az, hogy "csak kivételesen"? Ez a "csak az ökör következetes" mondásnak egy igen vulgár, áporodott-sörû (Maigret: úgy megivott volna egy jéghideg sört a sok calvados és úri huncutság után, de a lé sajnos langy volt és habtalan!), rossz változata. Ami van, az olykor legyen tényleg kizárólagosan, fenébe is, nagybõgõ a teljes égbolt! S a másik ág a súlyosabb, és ez nem is szakad le, bár lehet, húz: miért NO a válasz erre meg erre meg arra a kérdésre? Nem mert "nem akarunk eleget tenni", nem mert "derogál" nekünk (régies szó), nem stb. Nem mert "így óhajtjuk", nem "mert nekünk ez így jó", nem. NO. S azért NO, mert felismertük, csak így lehet. Mármost a lélekre-kérdezõ is talán a lelkizést hiányolta Dusko Gavrilovicsnál, nem tudom, a lényeg (nálam) ez: nincs, hogy valamit akarok (ismétlés, mert fontos, az anya mindig fontos, tudjuk), hanem mert felismertem, ez így van! Ez, szerintem, és Dusko Gavrilovics galamocskánk szerint is, de principálisan, az egzisztencialistaság. (S nem Princip Lust galambunk gyönyör-elve. A gyönyör ilyképp, eszmeileg, az, ha felismerésünknek elég tétetik, ergo Hegel óta, filozóf, annyit haladtak a dolgok, hogy a szabadság nem a felismert szükségszerûség, hanem a felismert szükségtelenség, sõt, fel sem kell ismerni, sõt, szabadságról sincs szó. Ennyit haladt hát ez, de nem hátra.)
Nem úgy "akarom", hanem úgy "van". Naná, ez idegesítõbb a másik félnek (úgy kell neki! miért felezi az Egészet!), mert azt érzi, mi tökéletesebbek vagyunk (tökéletességrõl sincs szó!), mi ebben gyönyörûségünket leljük (ah, mi is csak vulgár alapon, pl. a korábban említettek alapján, leljük azt!) netán gyõztünk. Fenét, nagybõgõ! A teljes égboltozatot döngesd, galambocskám, a teljest. Akkor rájössz, hogy meg-nem-értésed okán mi téged vagy felderítõnek (érdeklõdõnek stb.) nézünk megvetéssel, vagy elismerõ csettintéssel "még igen fejlõdõképes valakinek". (Finom kif.)
Függõ ügyek pedig nincsenek. Bár vannak, ne legyenek. Ami függõ ügy, az a maga függõ mivoltában nem "az az ügy". Ergo teljes égboltozatnak, még ha kopott, lehangolt nagybõgõ is ez az ég, kell éreznünk, tudnunk, élnünk magunkat, és EZ az egzisztencializmus.
Tisztázni kell ezt, mert errõl sok szó lesz még, ennek ágazásairól, lábujjzsibbadásairól, combozódásairól - csak izomgörcs és izomkeményedés formájában, ily merevülések, sajna! -, ülepfájásairól, melyek ma éjszaka is gennyes fogak pokolnyilallásait idézték.
Nem szabad tehát széttréfálkozni ezt a kérdést Egziszencialista Pista-szerûségekkel, egzi-stencilistaságokkal, és satöbbi. Amikor teljesen kétségbeejtõen bemanõverezõdünk a függõ ügyekbe, nem csupán a boldogtalanul, erõszakoskodva, nemtudásukból fakadóan kérdezõk a hibásak. Mi magunk is. Miért akarnánk, hogy emez v. amaz ügyünk elintézõdjék? Miért szeretném, ezt kérdezhetném meg akár Dusko Gavrilovics galambocskánktól, akár a feledhetõ, bár feddhetetlen Uzmin Kunyicstól stb., és szeretném-e én igazán, hogy Nat Roid sorozatom utolsó kötete, a Trilógia harmadik kötete (attól trilógia), a Kapaszkodj a kócmackódba és a Hasmûtét Norfolkban c. kéziratom, ledöglesztõdtek 1987-88 táján, megjelenjenek? Miért nincs bennem annak tudása, egzisztencialista bizonyossága, hogy ezek nem fognak megjelenni? Mit zavar engem, hogy valaki, kiadó, picit megbántódik, ha nem adom oda neki a könyvet (reménytelen) elolvasásra, mikor engem ily függõ ügyért is, egzisztencialistaként, nagyon esz a frász? Ha már ilyen nevû lovakat, mint Esz A Frász, Héri Birodalma (errõl késõbb egyszer!), Rózsapezsgõ stb. nem fogadok, egyáltalán, csak Holtbizonyosat akarnék ismerni (Totyim kivételével, õ éljen! egyáltalán, senkim se haljon meg), akkor mit vackolok én még rég porosodó (bár saját) kézirataimmal?
Akkor úgy kell nekem, mert a külsõ világ, örök finom ráérzõsdijével, erre is ráérez, és ösztönösen (prakticistán, partikulárisan, partitúrából stb.) kibasz velem. Nem direkt. Csak mert nem egzisztencialista. Hiába létezik. Nekem, az egzisztencialistának kellene okosabbnak lennem, a szenvedést szamarakra hagynom.
Még mindig remélek. Ah, dolgok legrégibb sora!
