Egotrip

Mélyi József: Pálya a magasban

Rút játék

Egotrip

„Már mindent elmondtak. De még nem mindenki.” (Karl Valentin)

A katari labdarúgó-világbajnokság minden mozzanatát percenként ezrek vagy éppen száz­ezrek elemzik nyilvánosan. Mindent megírtak és mémekbe öntöttek arról, hogy a walesiek hogyan énekelték a himnuszukat és az irániak hogyan nem; vagy hogy az ünneplő marokkói szurkolók hogyan állták útját más marokkói szurkolóknak Brüsszelben. Úgy tűnik, hogy a világ figyelmét semmi sem kerülheti el. Persze gyakran már elfeledkezünk arról, hogy a világ figyelme mennyire egylényegű és egyirányú: közösek a közvetítéseink, azonosak a médiumaink, a gépek, valamint a belőlük áramló szövegek és képek mögötti algoritmusaink. Már azt is nehezen képzeljük el, hogy valaha is másként beszéltek volna a futballról, s a nyugdíjasoknak sem jut eszükbe, hogy az első fekete bőrű játékos csak 1978-ban mutatkozhatott be az angol válogatottban. Mégis furcsa helyzet ez, s nyilván ezt is majdnem mindenki megírta már: miközben az uniformizálódó világ egyformán néz a jelenben, valamennyiünk szemlélete sok tekintetben a múltban ragadt; birodalmakra, gyarmatokra vagy az egykori nagyságra épülő rejtett reflexeink csaknem töretlenek.

Talán a múltból kiindulva mégis lehet másként beszélni a futballról, például olyan elemeket felhasználva, amelyeket a maguk idején még egyetlen ma élő ember sem hallhatott. Ezért egy gondolatkísérlet erejéig engedjük meg, hogy a 2022-es világbajnokság csoportmérkőzéseinek eseményeihez a csaknem száz évvel ezelőtti beszámolók nyelvezetével (és emberképével) közelítsünk, s így – politikailag ma a legkevésbé sem korrekt módon (én kérek elnézést) – a múlt és a jelen közt örvényt idézzünk elő. Az alább következő nyelvi fordulatok szinte kizárólag Az Est 1924. május 31-i számából, az úgynevezett „egyiptomi csapás”-ról, azaz a magyar válogatott Egyiptom elleni 3:0-s vereségéről szóló beszámolóból származnak. (A magyarok ezzel kiestek az olimpiai tornáról; a Régi idők focija utolsó jelenetében a feldühödött tömeg a Nyugati pályaudvaron várja a hazatérő játékosokat.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.