Egotrip

Mélyi József: Pálya a magasban

Rút játék

Egotrip

„Már mindent elmondtak. De még nem mindenki.” (Karl Valentin)

A katari labdarúgó-világbajnokság minden mozzanatát percenként ezrek vagy éppen száz­ezrek elemzik nyilvánosan. Mindent megírtak és mémekbe öntöttek arról, hogy a walesiek hogyan énekelték a himnuszukat és az irániak hogyan nem; vagy hogy az ünneplő marokkói szurkolók hogyan állták útját más marokkói szurkolóknak Brüsszelben. Úgy tűnik, hogy a világ figyelmét semmi sem kerülheti el. Persze gyakran már elfeledkezünk arról, hogy a világ figyelme mennyire egylényegű és egyirányú: közösek a közvetítéseink, azonosak a médiumaink, a gépek, valamint a belőlük áramló szövegek és képek mögötti algoritmusaink. Már azt is nehezen képzeljük el, hogy valaha is másként beszéltek volna a futballról, s a nyugdíjasoknak sem jut eszükbe, hogy az első fekete bőrű játékos csak 1978-ban mutatkozhatott be az angol válogatottban. Mégis furcsa helyzet ez, s nyilván ezt is majdnem mindenki megírta már: miközben az uniformizálódó világ egyformán néz a jelenben, valamennyiünk szemlélete sok tekintetben a múltban ragadt; birodalmakra, gyarmatokra vagy az egykori nagyságra épülő rejtett reflexeink csaknem töretlenek.

Talán a múltból kiindulva mégis lehet másként beszélni a futballról, például olyan elemeket felhasználva, amelyeket a maguk idején még egyetlen ma élő ember sem hallhatott. Ezért egy gondolatkísérlet erejéig engedjük meg, hogy a 2022-es világbajnokság csoportmérkőzéseinek eseményeihez a csaknem száz évvel ezelőtti beszámolók nyelvezetével (és emberképével) közelítsünk, s így – politikailag ma a legkevésbé sem korrekt módon (én kérek elnézést) – a múlt és a jelen közt örvényt idézzünk elő. Az alább következő nyelvi fordulatok szinte kizárólag Az Est 1924. május 31-i számából, az úgynevezett „egyiptomi csapás”-ról, azaz a magyar válogatott Egyiptom elleni 3:0-s vereségéről szóló beszámolóból származnak. (A magyarok ezzel kiestek az olimpiai tornáról; a Régi idők focija utolsó jelenetében a feldühödött tömeg a Nyugati pályaudvaron várja a hazatérő játékosokat.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.