egotrip

Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Minden másképpen van

Egotrip

Ez az írás nem vitacikk. Ahhoz ugyanis, hogy Szécsi Noémi nemrég megjelent ego­tripjével (lásd: O tempora, o mores!, Magyar Narancs, 2022. november 17.) értelmesen vitatkozzak, pontosan értenem kellene, hogy mi az ő álláspontja a trágársággal kapcsolatban. Nem mindig tudom azonban, hogy mi az, amit ironikusan mond, illetve mi az, amit az írásában szó szerint kell érteni.

Ez nem feltétlenül az ő hibája: a Kádár-korszakot és a rendszerváltás utáni két évtizedet a 21. század történészei összefoglaló néven „magyar iróniakornak” fogják nevezni, viszont az utóbbi mintegy másfél évtizedre ez a megnevezés nem alkalmazható. Mi ugyan­is már „a nemzeti abszurd korában” élünk, ezért képtelenek vagyunk racionális következtetések révén dekódolni, hogy mi az, amit a másik ember semmiképpen sem gondolhat komolyan, tehát nyilván ironizál. Ha persze jól ismerünk valakit, akkor néha jól meg tudjuk tippelni, hogy mit is gondolhat az illető. A barátaim például mindig egy mosollyal szokták nyugtázni, amikor a miniszterelnök úrra úgy utalok, hogy „az én kis Kormányzó uram, mert én csak így hívom őt…”. Viszont ezt a fordulatot a Karc rádió népszerű betelefonálós műsorában használta a Stefka Istvánnal folytatott diskurzusa során egy idősebb hölgy – teljes komolysággal. Én meg viccesnek tartottam, és legott eloroztam azt.

A bevezetőben említett cikkre térve, nyilván ironikus a „szabadelvű métely” abban a mondatban, amelyik a trágár beszéd terjedésére utal: „A 20. század 1970-es éveiben kezdődött ez, amikor a felvilágosodás korához fogható módon terjedt szét a szabadelvű métely.” Ezekről a dolgokról egyáltalán nem kézenfekvő, hogy minden magunkfajta liberális ugyanazt gondolja: ugyanis számunkra mindig minden másképpen van. Nem igaz, hogy az 1970-es években terjedt el a trágár beszéd. Olyasfajta érzékcsalódás ez, mintha azt állítanánk, hogy a homoszexualitás dekriminalizációja (1961), majd a rendszerváltás után a rendőrségi nyilvántartás eltörlése következtében növekedett volna meg a melegek száma Mária országában. A láthatóságról van itt szó. Nem igaz az sem, hogy a „káromkodás lényege az, hogy jelezzük: elvesztettük az uralmat az indulataink felett, a gátlásaink feloldódtak. Ettől olyan fenyegető, hiszen utat engedtünk az agresszivitásnak, lemondtunk a civilizált énünkről”.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.