Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Minden másképpen van

Ez az írás nem vitacikk. Ahhoz ugyanis, hogy Szécsi Noémi nemrég megjelent ego­tripjével (lásd: O tempora, o mores!, Magyar Narancs, 2022. november 17.) értelmesen vitatkozzak, pontosan értenem kellene, hogy mi az ő álláspontja a trágársággal kapcsolatban. Nem mindig tudom azonban, hogy mi az, amit ironikusan mond, illetve mi az, amit az írásában szó szerint kell érteni.

Ez nem feltétlenül az ő hibája: a Kádár-korszakot és a rendszerváltás utáni két évtizedet a 21. század történészei összefoglaló néven „magyar iróniakornak” fogják nevezni, viszont az utóbbi mintegy másfél évtizedre ez a megnevezés nem alkalmazható. Mi ugyan­is már „a nemzeti abszurd korában” élünk, ezért képtelenek vagyunk racionális következtetések révén dekódolni, hogy mi az, amit a másik ember semmiképpen sem gondolhat komolyan, tehát nyilván ironizál. Ha persze jól ismerünk valakit, akkor néha jól meg tudjuk tippelni, hogy mit is gondolhat az illető. A barátaim például mindig egy mosollyal szokták nyugtázni, amikor a miniszterelnök úrra úgy utalok, hogy „az én kis Kormányzó uram, mert én csak így hívom őt…”. Viszont ezt a fordulatot a Karc rádió népszerű betelefonálós műsorában használta a Stefka Istvánnal folytatott diskurzusa során egy idősebb hölgy – teljes komolysággal. Én meg viccesnek tartottam, és legott eloroztam azt.

A bevezetőben említett cikkre térve, nyilván ironikus a „szabadelvű métely” abban a mondatban, amelyik a trágár beszéd terjedésére utal: „A 20. század 1970-es éveiben kezdődött ez, amikor a felvilágosodás korához fogható módon terjedt szét a szabadelvű métely.” Ezekről a dolgokról egyáltalán nem kézenfekvő, hogy minden magunkfajta liberális ugyanazt gondolja: ugyanis számunkra mindig minden másképpen van. Nem igaz, hogy az 1970-es években terjedt el a trágár beszéd. Olyasfajta érzékcsalódás ez, mintha azt állítanánk, hogy a homoszexualitás dekriminalizációja (1961), majd a rendszerváltás után a rendőrségi nyilvántartás eltörlése következtében növekedett volna meg a melegek száma Mária országában. A láthatóságról van itt szó. Nem igaz az sem, hogy a „káromkodás lényege az, hogy jelezzük: elvesztettük az uralmat az indulataink felett, a gátlásaink feloldódtak. Ettől olyan fenyegető, hiszen utat engedtünk az agresszivitásnak, lemondtunk a civilizált énünkről”.