Mindenkinek van valami hasfájása, én meg szépen bolondulok megfele. Ezt mondta a titkárnő a vizsgabeosztás készítésekor, amikor már a sokadik módosítást kérte tőle valamelyik tanár. Két dolog is van itt: az egyik, hogy a meg igekötő helyett megfele alakot használ - ezt tegyük félre egy pillanatra. Ám ha a megfele formát a szokottabb meg-gel helyettesítjük, akkor is feltűnő, hogy az igekötőt az ige után teszi, azaz bolondulok meg és nem megbolondulok.
Mi ebben az érdekes? Vajon a magyarban a szórend nem szabad? Nem rendezhetjük a szavakat tetszés szerint a mondatban, legföljebb aszerint válogatva, hogy mi fontos és mi mellékes? A válasz: nem. Bizonyos elrendezések léteznek (A fehér kutya ugat; Félek kinézni az ablakon), mások nem (*A kutya fehér ugat; *Ki félek nézni az ablakon). Azaz távolról sincs bármi. És amik vannak, azok is gyakran mást jelentenek más szórenddel. Például Hol sírjaink domborulnak - ez nem lehet kérdés, csak helyhatározó (= "aholÉ"). Ha kérdést akarnánk csinálni, köte-lező volna az igét a kérdőszó után tenni: Hol domborulnak sírjaink? Mindemellett valóban vannak esetek, amikor a mondatrészek (és akkor sem a szavak!) cserélgethetők - például Mátrai sápadtan nézett a szerelőre -, de még ekkor sem biztos, hogy a jelentés azonos marad.
A szórendi különbség akkor érdekli a nyelvészt, ha le tud belőle vonni valami általánosítást, vagyis ha azt találja, hogy egyfajta elrendezés mindig egyfajta jelentést, jelentéstöbbletet hordoz. Ilyen a magyarban az igekötő hátravetése, amit a titkárnőtől idéztünk: bolondulok meg. Ahhoz, hogy ennek jelentését tisztán lássuk, előbb félre kell tennünk azokat az eseteket, amikor az igekötő nem a beszélő választásából, hanem valamely felülkerekedő szabály miatt, mintegy "felsőbb parancsra" kerül az ige mögé. Ilyen a tagadás és a kérdés: Nem bolondult meg; Mitől bolondult meg?; ilyen a felszólítás: Főzd meg!; és ilyen az úgynevezett fókuszos mondat is, amikor egy elemet erősen hangsúlyozunk ("ez, nem pedig az" értelemben): Csaba a SZERELEMT'L bolondult meg (és nem apja halála miatt); Csaba KÉTSZER bolondult meg (és nem csak egyszer); Tavaly CSABA bolondult meg (idén pedig Rudi). Ezek most mind nem érdekesek, mert bennük az igekötő helyét felsőbb szabály írja elő. Úgy mondjuk: ezekben az igekötő helye nem kontrasztív.
No de figyeljük a következőket: (1) Kibontottam a csomagot. (2) Bontottam ki a csomagot. Ugye, van különbség: az elsőben egy lezárt tényt közlök, befejezettként ábrázolom a dolgot, mint ami megtörtént. Akár itt és most, az előző pillanatban (Gyuri! Gyere gyorsan! Kibontottam a csomagot!), de mindenképpen befejezett tény. A magyarban az igekötős igék jórészt befejezettséget fejeznek ki (szakszóval perfektív értelmet adnak az igének), ezt szépen mutatja az (1)-es példa. A (2)-ben éppen ez a befejezettség hiányzik: az igekötő hátravetésével az ellenkezőjét jelzem, tehát hogy a dolog folyt - de hogy aztán befejeződött-e, azt nyitva hagyom. Ezért gyakran a (2) típushoz hozzátesszük azt a másik eseményt, amely ezalatt bekövetkezett: Bontottam ki a csomagot, amikor megszólalt a telefon. A csomagbontás folyamatban volt, mintegy a háttérben zajlott, amikor figyelmünk színpadának előterében megszólalt a telefon.
Ahol az igekötő - felsőbb szabály kényszerítő ereje nélkül - az ige után áll, azt folyamatos igének nevezhetjük. A bontottam ki folyamatos, a kibontottam befejezett. A befejezettség gyakran párosul múlt idővel, de ennek nem kell így lennie. A befejezett nem jelenti azt, hogy már megtörtént: lehet valamit a jelenben-jövőben is befejezettként látni: Ha ez így megy tovább, én megbolondulok (befejezett). Viszont a titkárnő által használt bolondulok meg (folyamatos) a dolog zajlását, folyását ragadja meg (ezt erősíti a szépen is, mely itt "fokozatosan, lassan, rendesen" értelmű).
A folyamatos-befejezett kettősség alkalmas arra, hogy az amikor kétféle jelentését megvilágítsa. Figyeljük csak meg: (3) Te mit csináltál, amikor a vámtiszt rád ripakodott? Kibontottam a csomagot. Viszont (4) Te mit csináltál, amikor a vámtiszt rád ripakodott? Bontottam ki a csomagot. Ugyebár a (3)-ban az amikor azt jelenti: "arra föl", tehát azt kérdezem: hogyan reagáltál a vámtiszt ripakodására? Két egymást követő, befejezett cselekvésről van szó: a vámtiszt ripakodott, ezután én bontottam. A (4)-ben más a helyzet: az amikor itt azt jelenti: "miközben". A vámtiszt ripakodott, miközben én bontottam. A ripakodás befejezett (azaz megkezdett és lezárt) ténye mögött folyamatként látjuk a csomagbontást. (Matekosok: a befejezett igealak a cselekvést szakaszként, a folyamatos egyenesként ábrázolja.)
A folyamatos igék nagy része irányhatározós jellegű: Másztam föl, amikor leestem; 44 végén már jöttek be az oroszok. A folyamatosságot kidomboríthatjuk azzal, ha az igekötőhöz a -fele végződést ragasztjuk, mert ez világossá teszi, hogy a dolog nem ért célba, csak tartott egy célpont felé: Másztam fölfele, amikor leestem; 44 végén már jöttek befele az oroszok. Ezt a -fele elemet általánosítja a mai fesztelen(kedő) beszéd más igekötők esetén is: Közben mi a szeszt pároltuk lefele; Szépen bolondulok megfele.
Kellemes ünnepeket: díszíteni a karácsonyfát fölfele!
