Mélyi József: Pálya a magasban

Meghasonlás

Egotrip

"Először is egyáltalán nem volt bizonyos abban, hogy valóban 1984 van." (George Orwell: 1984) Volt egy titokzatos kifejezés gyerekkoromban, anyám használta néha, ha megkérdeztem tőle, mit jelent pontosabban, hogy X. vagy Y. megőrült, azt mondta: meghasonlott önmagával.

Sokat töprengtem ezen kiskoromban, de mire megértettem volna, már idegen szavak jöttek helyette, a meghasonlás kiment a divatból. A futball Európa-bajnokság elődöntőit nézve aztán felrémlett megint a gyerekkorom (valahová éppen vendégségbe megyünk, a felnőttek Latinovits haláláról beszélgetnek), de itt most én vagyok az, aki meghasonlott. Ugyanis azon kaptam magam szerda este, hogy a 90. percben Cristiano Ronaldo lövését a fotel karfáját szorítva akarom a kapuban látni - az eddig ellenszenves csatár lövését az eddig kedvelt spanyolok kapujában. Másnap pedig a fotel mélyére süllyedve azokat a németeket sajnálom, akiket két éve még személyesen imádkoztam ki a döntőből - nem is szólva a korábbi évtizedek félresikerült imáiról. Egyszóval kifordult a világ, a spanyolok unalmasak lettek és gépszerűek, a németek viszont esendőek és szerethetők, én pedig átálltam. Ezek után úgy érzem, hogy a meghasonlást az unalom, az esendőség és az átállás viszonylatában érdemes vizsgálni.

Az unalom tulajdonképpen már régóta uralja a futballt, ennek belátásához elég csak az elmúlt három évtized Eb-csoportmeccseinek listáját átfutni - egykor végignézett, majd azonnal elfelejtett mérkőzések sora látszik. Mostanra azonban az unalom - a tetováláshoz hasonlóan - természetes kiindulóponttá vált, és kiszámítható szinte minden mozdulat: Robben befelé húz, ballal lő, Kerzsakov leveszi a labdát, kirúgja a világból, C. Ronaldo óriásléptekkel hátra, nagyterpesz, nekifut, fölé. A csapatok felállásában sincs semmi váratlan, nemzeti lehetőségektől függően két csatár, egy csatár, nulla csatár, aztán ha baj van, három, négy, öt. De nem elsősorban a csatárok miatt van az unalom, ők küszködnek, forognak, esnek, lőnek rendesen, hanem a mélyen beásott védelmekből kifolyólag. Egykori futballista barátom ajánlotta, hogy ha nagyon unalmas a meccs, figyeljem a középpályásokat, a védők előtt tíz méterre hogyan rendeződnek folyamatosan nyílegyenes vonalakba. Ha jól megfigyeljük, a spanyolok még előre is háromszögekben és négyzetekben vonulnak, középen Xavi áll, aki mintha egy beépített időgéppel mindig előre tudná, merre fordul majd az ellenfél, ő meg elmozog ellentétesen, a háromszög másik szára mentén. Nincs rá jobb hasonlat, a futball geometrikus absztrakcióvá vált.

Bármennyire absztrakt is ez a futballvilág, a néző mégis - vagy talán éppen ezért - az emberit és az esendőt keresi benne, amiből aztán egyre kevesebbet talál. A futball ugyanis jelenleg éppen az 1984 világa felé halad, állandó megfigyelés alatt, kevés kivételtől eltekintve az előírtaknak megfelelően, széthúzva is folyton az egységet emlegetve. De ami ebben az orwelli irányban a legszembetűnőbb, az a nézői mentalitás változása, az együttérzés hiánya és a káröröm mint kiindulópont. Ennek gyökere, hogy a futball az elmúlt évek során televíziós (kommerciális) spektákulumból hálózati (kommerciális) spektákulummá változott. Az internetes bejegyzések, üzenetek, az okostelefonokon lehívható tartalmak, a rövid videók és animációk nyomán a pályán elkövetett valamennyi hiba azonnal ezerszeresére nagyítva, milliós példányszámban terjed, ez a nyomás pedig minden játékosból, játékvezetőből és edzőből vagy a benne rejtőző pozőrt, vagy a hibától rettegő gyermeket hívja elő. Valószínűleg soha ennyi gyermeki lélek nem volt egyszerre pályán, mint ezen az Eb-n. Például Mario Balotelli, aki feltehetőleg afrikai gladiátornak gondolja magát, de egyes helyzetekben egy nyolcéves imposztor megfontoltságával és intuíciójával dönt, vagy Ribéry, aki annyira alkalmas egy csapat összetartására, mint egy kölyökkutya. Vagy itt van a különben erősnek hitt német belső védelem, amelyről határhelyzetben kiderült, hogy némely szituációt egy megye kettes kölyökcsapat komolyságával képes kezelni. Ahogy ezen az Eb-n majdnem minden esetben, úgy a német-olasz meccsen is az érettebbek nyertek, mindenekelőtt Pirlo és De Rossi, a régi idők focijának legjátékosabb maradványai. Persze aztán a végén ők is esendővé váltak, mert jöttek a valódi felnőttek, és kigurigázták őket.

Mindenképpen esendőek voltak a hozzánk sok tekintetben még mindig hasonló (azért a készülő debreceni stadiont összevetném majd a wroclawival vagy a donyeckivel) házigazdák, főleg a lengyelek, akik a görögök elleni nyitómeccset saját erőből és bírói segítséggel agyonnyerték, majd elvesztették, végül nagyon emberi módon döntetlenre hozták. Emberinek tűnt még a szomáliai kalózcsapatra emlékeztető portugál középpálya, a gyűlölködő holland csatárkettős, néhány ősz halántékú edző és a magyar játékvezetők együttese.

Magyarként most tényleg nagyon nehéz eldönteni, hová is kellene állni, kiben találjuk a magunkra emlékeztető vagy éppen magunkból ki sem nézhető szimpatikus vonásokat. A kölcsönzött identitás tekintetében általánosságban nyilván a konstruktívan és bátrabban játszó csapatokat részesítjük előnyben, amelyek ezen az Eb-n - ez a legtöbb, ami pozitívumként elmondható - azért csaknem mindig legyőzték a destruktív és gyáva együtteseket. Ha az egyes nemzeteket nézzük, a lengyelekben saját nagyravágyásunkat és gyengeségünket fedezhetjük fel, az ukránokban a hőskultuszt és a politikai helyzet párhuzamait - feljegyezhetjük, hogy a bojkott lehetősége érdekes módon pont úgy foszlott szét, mint négy éve Pekingben. Budapesten persze nem a piros-fehér vagy a kék-sárga dominált; a Belvárosban mindenekelőtt német, olasz és spanyol mezbe öltözött szurkolók mászkáltak és beszélgettek. Igazán döbbenetes nem is a gyermeki mezmutogatás ténye volt - ehhez már úgy emberileg, mint kommerciálisan hozzászokhattunk -, hanem az, hogy ezek az emberek magyarul beszéltek. Magyar emberek, más színekbe öltözve, csoportosan átállva és meghasonolva. Ilyen az én gyerekkoromban nem volt - ez lehet az egyetlen józan kapaszkodóm, bár ez csak annyit jelent, hogy a múltam legalábbis nem átírható.

Figyelmébe ajánljuk