Egotrip

Szörnyülködve taglalta a világsajtó, hogy Németországban a támogatott autócsere-program keretében a kockává préselésre ítélt használt autók egy részét illegális üzérek eladják külföldre. Le-pré-se-let-le-nül! Az eset tanulságos.

Szenvedélyeink tárgya mindig valami olyasmi, aminek a hiánya kisebb-nagyobb szenvedést okoz. Minél jobban szenvedünk a hiánytól, annál szenvedélyesebben törekszünk a pótlására. Ösztönösségével, természetességével az ilyen elszánt igyekezet ösztönös együttérzésünket, de legalábbis elismerésünket váltja ki. A szenvedélyes emberben olyan embert látunk, aki nem törődik bele a szenvedésbe.

Égi jelnek is vélhetjük a BKV-botrányt. Most, amikor a látványos piaci kudarcok miatt egyre többen fohászkodnak az államhoz mint megváltóhoz, kijózanító hideg zuhany minden hír, amely figyelmeztet minket az egykor már unalomig ismert tételre. Arra, hogy a (természeténél fogva) a politika fogságában működő állam (természeténél fogva) pazarló, kevéssé hatékony gazdálkodó. Egyszerűen azért, mert képviselőjének nem áll elemi érdekében, hogy gondos gazdaként takarékoskodjon, hogy jó áron eladható termékeket, szolgáltatásokat követeljen meg az irányítása alatt működő cégektől - és ezt az érdektelenséget az általa kinevezett vállalatvezetők fejében sem képes megfelelő érdekeltséggé varázsolni. Nem állítom, hogy teljességgel lehetetlen volna, hiszen az ember önbecsülésből vagy a jól végzett munka öröméért is képes jól dolgozni, de pusztán erre építeni kockázatos dolog, és különösen mifelénk, ahol a tervgazdaság több évtizedes hagyománya miatt még annyi gyakorlatunk sincs a piac és az állam összehangolásában, mint a szerencsésebb nyugati gazdaságoknak.

Az imamalom egyhangúságával szajkózunk mindenféle áhítatos bölcsességet, magától értetődőnek vett, vitán felül álló hittételeket és hatékonynak gondolt varázsformulákat "ezeréves határokról", "őshonos mangalicáról", "a magyar gondolkodás mellérendelő jellegéről" és hasonlókról. Kulturális emlékezetünk is erre a rugóra jár: Shakespeare, ugyebár, "mindent tudott az emberről", Mozart "a zene egyetemes zsenije" (sőt "Krisztusa" - evvel az utóbbi hittétellel Csajkovszkij állt elő). Pedig ha ezeknek a szóvirágoknak a tövénél megkapirgáljuk a talajt, gyakran valami egészen más fordul ki a napvilágra: kiderül, hogy valójában semmi sem (egészen) úgy van, ahogy gondoljuk, hogy valójában - Karinthy Frigyes szavait idézve - "minden másképpen van", mint hinni szeretnénk.

A Gyurcsány-korszak fő tanulsága talán az, hogy egy országot nem lehet vezérigazgatni. Volt elég ok kipróbálni, mi történik, ha az országot nem egy semmihez sem értő vagy az eredeti szakmáját már régen elhagyó politikus vezeti, hanem egy olyan ember, aki a gazdaságban már bizonyította a vezetésre való rátermettségét - és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy az illető hogyan szerezte az első millióját. Ám sajnos az derült ki, hogy ez is csak egyfajta szakmaelhagyás, neki sem ment jobban, mint másnak. Lehet, hogy valójában a politikusság is csak egy szakma, amit legjobban a szakemberek csinálnak?

K. egy belvárosi eszpresszóban találkozott Németh Sándorral. Meglepte, hogy a neves hitszónok milyen töredezetten beszél: keresi, elharapja, ismételgeti a szavakat. K. találkozott már karizmatikus emberekkel, olyanokkal, akik, ha egy vitában - akár ismeretlenként - megszólaltak, egyszerre csend lett, mert mindenki érezte, hogy az illető a lényeget mondja ki, a vita utolsó szavát. Találkozott olyanokkal is, akiknek meg se kellett szólalniuk: kutató, mélyreható pillantásuk azt a kínos és mégis jóleső érzést keltette, hogy ez a szempár átlát rajtad, figyel és megért. Németh Sándor azonban nem ilyen volt, nem a beszédével, nem a szellemével, nem a tekintetével hatott, de ahogy ott ült a széken, zömök, inkább nehézkes testtel, az embernek az az érzése támadt, körülveszi valami erő, aminek a fizikai erőhöz semmi köze. K. kevéssé volt fogékony az effajta férfi-kisugárzásra, de utóbb többször is érzékelte, hogy a lelkipásztornak - főként nőkre - mágneses hatása van.

1980 nyarán történt, valamikor Wimbledon után. Tizenhárom éves voltam, megint a győztes Borgnak drukkoltam a döntőben, de éreztem, hogy McEnroe játéka és dühe mégis izgalmasabb lehet, így aztán rövid gyakorlás után meg is tanultam úgy járni, ahogy csak ő tudott. McEnroe mindig kicsit rogyasztott, de ruganyos és öntudatot sugárzó léptekkel indult adogatni vagy törülközni; jellegzetes járása valahol félúton volt Travolta és Konrád György között. 1980-ban persze se Konrádot, se Travoltát nem láttam még lépni, abban az időben mindkettőjüktől óvták a magyar fiatalokat, bár Travolta fényképe legalább benne volt a Világ Ifjúságában. Természetesen a teniszben is megpróbáltam utánozni McEnroe-t, szervánál furcsán hintáztattam magam, és gyakran szaladtam be merészen a hálóhoz, szinte lebénítva ellenfeleimet, akik hirtelenjében nem tudták eldönteni, melyik oldalamon használják ki a tátongó űrt. De nem teniszeztem rosszul, főleg apró termetemhez képest, sőt, egyesek kifejezetten ügyesnek mondtak annak fényében, hogy először csak két évvel azelőtt fogtam ütőt a kezembe. Az is mellettem szólt, hogy a lakótelepen akkor még nem volt teniszpálya, csak dühöngő meg betonpingpong, így csupán a nyári szünetben tudtam játszani, bár akkor különös módon valóban idilli körülmények között: apám, nyugdíjba vonulása után nyaranta a tihanyi pártüdülőben kapott munkát, engem meg vitt magával, mert mihez kezdenék egymagamban Kelenföldön, ha anyám reggeltől estig dolgozik.

Az állattól senki sem várja el, hogy elvei legyenek, a civilizált ember azonban elképzelhetetlen ezek nélkül. Elveken általában azok a politikai, vallásos, netán metafizikai nézetek értendők, amelyeknek civilizált társaságban nem illik hangot adni. Illik viszont néma elszántsággal, szenvedélyesen ragaszkodni hozzájuk, velük összhangban cselekedni, és az ilyen elvszerű tettek kellemetlen következményeit semmibe venni. Az ember legyen következetes.

Magamra maradtam a cetlikkel. (Mándy Iván) Sorok. Verssorok. Kocsmák. Restik. Vonatok. Pályák. Foci. Játék. Szó. Szójáték. Álmok. Minden megvan. Minden egész el. Próbállak összeállítani téged. Egy Éva a Pokolban

Vajon közellenség vagy korát megelőző hős-e az, aki - jó pénzért - tudományosan nem alátámasztott és nem engedélyezett terápiában részesít súlyos betegeket? Esetleg a saját pénztárcáját és az adóbevételeket egyszerre hizlaló szemfüles vállalkozó? A bilincsben elvezetett kaposvári őssejtátültető orvosok esete a politika, a közgazdaságtan, a morál és az ismeretelmélet egy különösen mocsaras határterületére vezet minket. Hadd induljak el onnan, ahol a legbiztosabban tudom megvetni a lábam: a közgazdaságtan felől.

Kockázatosabb ügyfeleknek csak magasabb kamatra adnak kölcsön. Ha egy külföldi befektető magyar állampapírt vesz, vagy a bankrendszer közvetítésével magyar félnek hitelt ad, többféle kockázattal is szembesül. Előfordulhat, hogy az adós nem fizet, és a hitelező elbukja a pénzét. Állampapír esetében ez a kockázat persze kicsi, de nem nulla, a pénzügyi válság mélypontján voltak olyanok, akik az államcsőd rémével fenyegettek.

Az 1910-es évek végére Magyarország futballhatalommá vált, játékosaink ugyan még nem játszottak a britek színvonalán, de a kontinensen az MTK-nak vagy az FTC-nek csak néhány osztrák, cseh és spanyol csapat volt egyenrangú partnere. A két klub 1919 nyarán nyugat-európai túrán vett részt, s a háborút követő zavaros belpolitikai helyzet miatt több labdarúgó nem tért vissza Budapestre. E vándorok voltak a budapesti labdarúgók első "csábítói". A Nemzeti Sport már 1919 októberében arról írt, hogy "az osztrákok valósággal sportot űznek a magyar játékosok szipkázásával, mely törekvésükben hathatós támogatásra találnak a már Bécsben tartózkodó magyar játékosokban".

Mondd, apu - kérdezte K.-t a tizenegy éves Sárika -, miért van az, hogy te pont akkor lettél ilyen híres, amikor Kis Jancsi meg a Demszky Amerikában van?

p>A nosztalgia manapság a hét főbűnök egyikének számít. Olyasminek, mint a középkorban a falánkság. Bűnösen rossz modornak minősül többet akarni annál, mint amit a saját kora az ember tányérjára tesz. Ilyenfajta falánkság volt a tizenkilencedik század romantikus vágyódása a középkor után. Az egész századot átható neogótikus hevület tárgya egy nyersebb, vadabb és egyszersmind tisztább, őszintébb szenvedélyektől fűtött távoli világ volt.