A kemoterápia szélsőséges, a beteg érdekeit, méltóságát semmibe vevő alkalmazásáról eddig csak Mike Nichols megrendítő filmje, a Fekete angyal (Wit) jutott az eszembe. Ebben Vivian Bearing irodalomprofesszornak (Emma Thompson) a petefészekrák IV. stádiumában kísérleti dózisú kemoterápiás kezelést kell elszenvednie. Az elején minden rendben lévőnek tűnik, a kemoterápiás protokollhoz a főhős a beleegyezését adja – bár előtte a kutatásban érdekelt orvostól csak rövid, szenvtelen tájékoztatást kap. Végül csak egy humánus nővér akadályozza meg azt, hogy a tudományos kísérlet alanyát előzetes akarata ellenére újraélesszék.
A kemoterápia – még ha igen kellemetlen mellékhatásokkal is jár – sok esetben indokolt és életmentő. Ha viszont nem az, mert nem rákos betegnél, nem annál a rákfajtánál, nem a protokoll szerint alkalmazzák, vagy már reménytelen prognózisú betegnek adják, feleslegesen okoz komoly mellékhatásokat és súlyos kínokat. A filmben bemutatott kemoterápiás visszaélés és szükségtelen szenvedés jelent meg előttem, amint a minap a U.S. v. Farid Fata esetben a michigani bíróság által kihirdetett ítéletet olvastam.
Dr. Farid Fata hematológus-onkológusként tevékenykedett Michigan állam hét városában; rendelőjét a betegek leginkább a viszonylag gyakran előforduló rákbetegség, a myeloma gyanújával keresték fel. Csakhogy dr. Fata visszaélt ügyfelei bizalmával. A páciensek állapotát a valósnál súlyosabbnak állította be, hogy ezért drága, költséges kezelésben részesítse őket. Dr. Fata a betegeket egyszerűen pénzforrásnak tekintette; nem a megmentésük, hanem a kemoterápiáért felszámolható bevétel motiválta. Esetét az különbözteti meg a korábbi egészségügyi biztosítási csalásoktól, hogy ő nem egyszerűen „lepapírozta” a csalást, hanem hús-vér, eleven emberek szándékos túlkezelése révén növelte illegálisan bevételét – a betegek bizalmát kihasználva, életüket, egészségüket kockára téve, gátlástalan módon csakis saját anyagi érdekeit szem előtt tartva. A „csalás” és a „műhiba” címke működését közelítőleg sem írja le, hisz nem pusztán az történt, hogy hamis orvosi adatokat írt a biztosítási jelentésbe, hogy ezért több pénzt kapjon.
Dr. Fata szakszerűségével szemben az első komoly gyanú egy nővérben ébredt, de az ő panaszát még nem vették komolyan. Később egy másik orvos vette észre, hogy Fata egy egyszerű csonttörésre is kemoterápiát rendelt. Ez az orvos aztán átnézte a többi beteg kartonját, s ekkor jött rá, hogy sürgősen az FBI-hoz kell fordulnia.
A nyomozás és a vádemelés végén a michigani bíróság előtt egyértelműen bizonyítást nyert, hogy dr. Fata szándékosan félrediagnosztizált, majd félrekezelt áldozatainak a száma meghaladja az ötszázat. Az orvos egyszemélyes rendelője mellett egy teljes cégcsoportot hozott létre, s elhitette a betegekkel, hogy csak nála vehetik igénybe a vizsgálatokat és a drága kemoterápiás szereket. Az orvosi dokumentációhoz – a lelepleződéstől tartva – korlátozott hozzáférést engedett. Megszállott üzletemberként gyártotta a súlyos diagnózisokat és rendelte el a drága kezeléseket, eltitkolta az egyéb gyógymódok lehetőségét, vagy szándékosan hazudott más módszerekről. Gyakran olyan gyógyszereket írt fel, köztük a fogak elvesztését okozó Zometát, amelyeket csakis rákbetegek esetében alkalmaznak, jóllehet a páciens nem volt rákbeteg. Növekedési hormont, immunglobulint vagy vasinjekciókat írt fel, holott a betegek nem szenvedtek vashiányban vagy súlyos immunbetegségben. Infúziós kezelést rendelt, ugyancsak fölöslegesen. Súlyos, végstádiumban lévő betegeket kecsegtetett gyógyulással a pénz reményében, s adott nekik kemoterápiát teljesen szükségtelenül. Volt, hogy igazi maffiózó módjára tette fel a kérdést: pénzt vagy életet! E praktikák miatt sokan maradandó testi fogyatékosságot és súlyos lelki sebeket szenvedtek. Akadt olyan szerencsétlen beteg is, akinek a rossz diagnózis miatt szükségtelenül távolították el a heréjét. Naponta 50-60 beteget látott el, a pár perces orvosi konzultációkra működési engedély nélküli külföldi orvosokat alkalmazott. Míg egy amerikai onkológus átlagosan évente 1,5 millió dollárt költ rák elleni gyógyszerekre, dr. Fata rendelőjében ez az összeg 45 millió dollárra rúgott. Az egészségkárosodáson túlmenően felbecsülhetetlen pszichés károkat is okozott: a rákbetegség iránt táplált félelmet meglovagolva emberek százait traumatizálta, s ébresztett bennük és környezetükben kétséget, szorongást az orvosi ellátásokkal szemben.
Az ítéletet július 10-én hirdették ki: az indokolás szerint a vádlott súlyosan visszaélt a kemoterápiával és más komoly mellékhatásokkal is bíró szerek alkalmazásával, óriási szenvedést okozva ezzel a betegeknek, és hatalmas anyagi kárt a biztosítóknak. Mindezek miatt, s az összesen 34 millió dolláros károkozásért 45 év börtönre ítélték; valószínűleg élete végéig börtönben marad, s polgári kártérítési perek sora is várható még ellene. Az utolsó tárgyaláson bocsánatot kért ugyan 550 áldozatától – de ez a bocsánatkérés sem tudja helyrehozni az elrontott életeket. S ugyancsak furcsa lehetett hallani azt is, hogy a megbocsátást épp a hippokratészi eskü megsértéséért kéri. Mi köze Apollónnak, Aszklépiosznak, Hügieiának és Panakeiának a betegek kihasználásával gyarapított vagyonhoz? Hisz itt nem egy óvatlan titokszegésről van szó.
Dr. Fata rést ütött az orvos és beteg közötti bizalmi viszonyon. S bár példája kirívóan szélsőséges, mégis rámutat arra, hogy nem lehet pusztán piaci alapon, mindenféle szakmai kontroll nélkül működtetni az egészségügyi ellátást. A rákbetegek diagnózisának és terápiájának egyetlen személy anyagi érdekeltség-rendszerébe utalása már önmagában is veszélyes. Az is fontos tanulság, hogy a hivatás szakmai szabályai nem függetlenek az etikai szabályoktól. Márpedig Fata egészen biztosan nem azonosult hivatásának erkölcsével, hiszen teljesen el tudott vonatkoztatni munkájának minden emberi elemétől. Legfőképpen talán ettől a parancstól – ha már ő maga is a hivatásesküre hivatkozott: „Bármely házba lépek is be, azért megyek oda, hogy hasznára legyek a betegeknek, tartózkodva minden szándékos jogtalanságtól és kártevéstől.”
