Az elhunyt feleség vagy harminc évvel ezelőtt tanítványom volt Szegeden – közvetlenül a rendszerváltás után ott is tanítottam –, érdekes, tehetséges lány. Időnként elküldte nekem valami írását, de ha nem tévedek, személyesen azóta nem találkoztunk. Férjhez ment egy matematikushoz – ő az említett ismeretlen ismerős –, aki hosszú évek óta külföldön tanít, mostanság, ha jól emlékszem Guamban, amely valahogy az Egyesült Államokhoz tartozik, de messze fekszik Amerikától. Nem hiszem, Szókratész, hogy oda is elvetődnél, bár ki tudja, milyen lehetetlen helyeken fogsz még megfordulni, időd van, az istenek nem engednek meghalni. Szegény lányhoz azonban nem voltak ilyen kegyesek.
Tudom, ezt te másképpen látod. Fáraszt már ez a rád mért szinte „örök élet”, s különben is, ha jól emlékszem tanítványod, Platón beszámolójára, te jó barátságban voltál a halállal. Talán ezért is nem szöktél meg Athénból, miután halálra ítéltek, nemcsak azért, mert tisztelted Athén törvényeit. Elhiszem neked, amit a börtönben, barátaidnak mondottál. Azt is, hogy tényleg azt gondoltad, hogy „akik helyesen foglalkoznak a filozófiával, nem készülnek semmi másra, csupán arra, hogy meghalnak és halottak lesznek. Ha tehát ez igaz, bizony oktalanság volna, hogy ők, akik egész életükben nem vágyakoztak semmi másra, csupán erre, amikor végül eljön, riadoznának attól, amire régóta vágyakoznak és készülnek”. Meg hogy „ha valaha is tisztán akarunk tudni valamit, el kell a testtől válnunk, s csupán a lélekkel kell szemlélni a dolgokat önmagukban”. S aztán – állítólag – így folytattad: „Mert ha nem lehet a testtel bármit is tisztán megismerni, csak két eshetőség van: vagy semmiképpen nem lehet megszerezni a tudást, vagy pedig csak holtunkban.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
