Azóta persze nagy fordulatot vett a világ: megváltozott a nyelvi közízlés, és a „trágársággal” szembeni attitűd sem olyan egyértelmű már, mint egykoron volt. Megjelenhettek magyarul is olyan trágár irodalmi szövegek, mint Apollinaire Tizenegyezer vessző című műve, noha a magyar kultúrában a „trágár irodalom” színvonala és tömege soha nem volt olyan, mint az angol vagy a francia civilizáció esetében. Janus Pannonius trágár versei és néhány klasszikusunk belső használatra készült írásai kivételnek számítanak. Az angol irodalom mesterei között azonban voltak és vannak olyan írók, mint például D. H. Lawrence, akik nem restellték ún. trágárságokkal megspékelni a szövegeiket. A kínai irodalomban is léteznek olyan művek, amelyek hol körmönfont eufemizmusokat (vagy áleufemizmusokat?) alkalmaznak, hol pedig magát a tabuszót használják a szexuális hadműveletek leírásakor. Ilyen regény például a Jinpingmei, amelyet a magyar olvasók zöme gondosan gyomlált és zsugorított változatban ismer, Szép asszonyok egy gazdag házban címmel. Réthy Árpád, a jeles numizmatikus (az MTA tagja), aki Lőwy Árpád poétai álnéven írt trágár versikéket, semmiképpen sem nevezhető az erotikus irodalom klasszikusának. A jól fejlett képmutatás mellett talán ez a hiány az egyik oka annak, hogy az egészséges erotika magyar hívei ma is összevont szemöldökkel tekintenek a trágárság mocsarába süllyedt honfitársaikra.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
