Egotrip

Szécsi Noémi: Nem és nem

Szólásszabadság

Egotrip

Régen történt, amikor az emberek még e-mailben leveleztek, olykor telefonáltak, és néha le is csatlakoztak a hálózatról.

Tíz éven át tanítottam kreatív írást, hiszen az operaénekeseket se Maria Callas tanítja énekelni, mert ő éppen a New York-i Metropolitanben lép fel. Én meg pont ráértem, hogy elmagyarázzam, melyek az íráshoz szükséges, a tehetséges és a tehetségtelen által egyaránt elsajátítható technikai tudnivalók, mielőtt az illető a saját hibáiból tanul. De írni aligha tudtam volna bárkit is megtanítani, különösen Évát és Tamást nem, akik már akkor is saját világuk hősei voltak, és talán éppen ezért mutattak kiemelkedő képességet az írói hivatáshoz. Amikor – nem ritkán – vitába szálltak egymással, nyilvánvaló volt, hogy a legkevésbé sem közelednek álláspontjaik, hiszen saját igazságukba vetett hitük mély és rendíthetetlen volt. Ezek persze tét nélküli, játékos évődések voltak. Éva – majdan „a Szentesi” – vállát még nem nyomta a rárótt kereszt, és Tamás – írói nevén Kötter – sem volt még a Fidesz-kormány fizetett propagandistája. Csak két erős személyiségű, bőbeszédű, elszánt aspiránst láttam bennük.

Azt aligha sejtettem, hogy 2025 júniusában majd a szólásszabadság különféle kríziseihez társítom az arcukat.

Akkoriban kettőjük közül Tamásnak voltak igazán határozott tervei. Hemingway és Bret Easton Ellis nyomdokain haladva alkotta meg novelláit, amelyek pszichopátiás lélektelensége magával ragadta a posztmodern ínyenceit. Magánvagyonából – hiszen jól pozicionált ügyvédként írói pályája indulásakor már „gemachte Mann” volt – akkora összeget szánt a marketingre, amekkorát könyvkiadók nem költenek az általuk kiadott szépirodalmi kötetekre. Ez magában foglalta az éhenkórász újságírók felsőbb kategóriás éttermi ebédeltetését is, akik aztán hírét vitték az új csillagnak: íme, ő „végre” belülről mutatja meg a gazdagok világát, nem csak irigykedve és/vagy gyűlölködve képzeleg, ahogy a magyar írók szoktak. De Tamás voltaképpen már akkor is a politika után sóvárgott.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.