Vajda Gergely: Zene hetilapra

Érzelemgépek

Minden hangszer tökéletlen. A mesteri előadóművészt éppen az teszi, hogy instrumentuma hiányosságai ellenére képes uralni a zenei folyamatokat. Minden hangszernek megvan a maga alapvető megszólaltatási módja, karaktere, miközben fontos elvárás az, hogy a muzsikus saját hangszerének jellegétől függetlenül a zenei kifejezés teljes skáláját tudja produkálni.

Ne legyen érzelemgép. Legyen inkább érzelmek felkeltésére alkalmas gép. Ez, bár nem túl frappáns, jobban megfelel a kevésbé pontatlan meghatározás kívánalmainak. Mondjuk, szájharmonikázom. Eljátszom Heitor Villa-Lobos (1887–1959) brazil komponista 1955-ös szájharmonika-versenyének második tételét. A romantikusan áradó zenekari bevezető után a vonósok kifejezően ringató kísérete felett több oktávon át szárnyalva kibomlik a vibrátóval és trillákkal ékes harmonikadallam. A szívhez szóló muzsika egyszerre egzotikus, melankolikus és érzéki; az apró szólóhangszer pedig meglepő technikai virtuozitás elképesztő skáláját produkálja. Mondjuk, hogy kívülről (kotta nélkül) játszom. A hallgató úgy érzi, hogy ott, abban a pillanatban születik a zene, mintha improvizálnám az egészet. A lassú tétel 5 perce alatt kis herflimmel (további becenevén pofagyalu) folyamatosan változó érzelmi utazásra viszem a nagyérdeműt, mely folyamat persze a közönség minden egyes tagjában másként manifesztálódik, és mindez a technikai mutatványnak – szájharmonikázni nem könnyű! –, és a mesterien megkomponált, mégis itt és most születő zenének kijáró csodálattal keveredik. Szájharmonikásként akkor járok el helyesen, ha a mű tanulásakor, mely folyamatba a zenekarral közös próbák is beletartoznak, a magam számára pontosan felépítem Villa-Lobos tételének hangulati térképét, és magamévá teszem a darab „érzelmi mondanivalóját”. A komponista által lejegyezni próbált melankolikus érzékiség az én saját melankolikus érzékiségre vonatkozó emlékem segítségével a zenehallgató melankolikus érzékiségét hívja elő. A zenébe kódolt melankolikus érzékiség – akkor is, ha véletlenül minden résztvevő pontosan ugyanezekkel a szavakkal írná le az érzést – mindenkinek a sajátja. A szerző nem tudhatta, hogy nekem milyen emléket kell előásnom magamból ahhoz, hogy a darab lejegyzett alakjából legpontosabban kiolvasható „érzelmeket” válthassam ki közönségemből, amelynek tagjai amúgy is aznapi jó-, rossz- vagy semmilyen kedvüknek megfelelően reagálnak az egész produkcióra.