Egotrip

Vajda Mihály: A ki(nem)végzett Szókratész  

Egotrip

Még mindig Amerikában…

S velünk itt meg mi van?

 

– Halló, Szókratész, de jó, hogy jelentkeztél. Már azt hittem, valami bajod esett odaát. S ki értesítene erről pont engem? Platónt keresgélnék, hogy értesítsék, őt meg garantáltan nem találnák meg. Tudják is ők, ki, mikor, mit művelt abban a messzi Európában.

– Te tényleg azt hiszed, hogy a népek itt mind hülyék?

– Dehogy hiszem, csak hülyéskedtem. Megeshet, hogy a filozófiában éppen kevésbé járatosak, mint mi itt (no persze csak néhányan), de a politikai kultúrájuk, jól tudom, sokkal fejlettebb. Bár… Az utóbbi időben egy kicsit megingott a beléjük vetett bizalmam. A Trump-históriától nem vagyok képes megszabadulni. De tényleg nem erről akartam veled értekezni. Egyrészt kérdezném, hogy érzed magad, merre jársz, mik a terveid… Másrészt szerettem volna beszámolni arról, mire jutottam magammal az elmúlt két hónap során, amióta nem leveleztünk.

– Jól vagyok, drága barátom… Mit láttam, mit tapasztaltam, arról majd beszámolok téli estéinken a Kavics utcában. Ugye nincsen kifogásod ellene, hogy majd megint nálad lakjam?

– Ellenkezőleg. Örülök neked. S ráadásul megtisztelsz vele. Ki mondhatja el magáról Magyarhonban rajtam kívül, hogy Szókratész mindig nála száll meg, ha ebben az országban időzik? Már híre is kelt a dolognak, hogy az a vénember a Kavics utcából az életben maradt Szókratész legjobb barátja. Képzeld, kétszer is megesett az utóbbi időben, hogy az utcán járkálva ismeretlenek rám köszöntek: „Jó napot, Szókratész!” De most már abbahagyom a hülyéskedést (vagy dicsekvést?), s szeretnék neked beszámolni arról, hogy – amint már említettem – mire jutottam magammal az utóbbi időben. De ez így talán nem is jó leírása „közállapotomnak”. Mert – nehogy azt higgyed – nem az egészségi állapotomról fogok beszámolni. Hogy is érezhetné magát egy vénember? Mindig van valami baja. Neked, barátom, ugyancsak szerencséd van. 70 éves vagy, s 70 éves is maradsz az idők végezetéig. Az igazi megvénülést megúsztad. Őszintén szólva nem tudom, irigyeljelek-e ezért.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.