Tíz nappal korábbi évértékelő beszédéhez képest kétségkívül visszafogottabb volt Orbán Viktor: míg akkor a magyar fejlődés kerékkötőiről (Brüsszel, Soros és a civil szervezetek) és annak következményeiről (idevándorló hollandok, franciák) halandzsázott, most tényekkel próbálta alátámasztani konklúzióját, hogy „sikerülhet elérnünk a gazdasági áttörést”.
A kormányfő parlamenti expozéja nemcsak szóhasználatában, de mondandójában is emlékeztet Matolcsy György Egyensúly és növekedés címmel két éve közkinccsé tett könyvére, amely már akkor „gazdaságtörténeti áttörésként” értelmezte az előző évek eredményeit, bár a tekintélyes adattömeg ellenére is adós maradt az állítás meggyőző igazolásával. Ám a bűvészmutatvány most, két év elteltével sem sikerült: még a célirányosan kiválasztott adatok sem igazolják a „magyar modell” sikertörténetét, az elhallgatott, ám hasonlóan fontos tények pedig inkább cáfolják azt. Persze, ha a magyar modell sikerességét csupán azzal mérjük, hogy sikerült az országot a felszínen tartani, elkerülni a gazdasági összeomlást, akkor egyetérthetünk Orbánnal. Ám ha olyan szisztémát értünk alatta, amely önfenntartó módon biztosítja a társadalom anyagi felemelkedését, felzárkózását a fejlettebb gazdaságokéhoz, akkor kevéssé lehetünk elégedettek vele.
A kormányfő állításával szemben a tavalyi év korántsem a magyar modell működőképességét igazolta, hanem éppen arra mutatott rá, hogy hazánk gazdasági teljesítménye térségünk országainál nagyobb mértékben függ a külső körülményektől. Kiválóan demonstrálta ugyanis, hogy az uniós források megcsappanásával olyan szerény növekedésre képes csak az ország, ami nem a felzárkózó, hanem a fejlett országokat jellemzi. A mélyponton, 2016-ban is a GDP másfél százalékát (bár a megelőző évekének csupán a harmadát-negyedét) elérő uniós transzferek érkeztek hazánkba, az 1,8 százalékra becsült tavalyi növekedés azonban alig éri el a nálunk fejlettebb euróövezet átlagát, és jóval szerényebb, mint amit a térségünk felzárkózó országai produkáltak. Mint például az életszínvonalban minket már leköröző Szlovákia (3,3 százalék), Lengyelország (2,8) vagy Csehország (2,5), és pláne, mint a nyomunkban lihegő Románia (4,9) vagy Bulgária (3,3).
Az EU statisztikájából a növekedés elmaradásának oka is kiderül: a beruházások nálunk – az előző három év összesen 30 százalékos növekedése után – közel 20 százalékkal estek vissza tavaly. A felzárkózáshoz szintén jelentős támogatásokat kapó többi országban messze nem volt ilyen mértékű a beruházások hullámzása, ami fehéren-feketén tükrözi a magyar gazdaság nagyfokú függőségét az uniós transzferektől. Ez pedig leginkább abból fakad, hogy a magánszektor beruházásai Magyarországon még az amortizáció pótlására sem elegendők.
De tekintsünk el a sikeresnek aligha mondható tavalyi évtől, és szemléljük hosszabb időhorizonton a „magyar modellt”! Matolcsy György korszakos művéhez hasonlóan a kormányfő minapi parlamenti expozéja is nagy ívű, évszázados történelmi időtávon értékelte a magyar felzárkózást, és ő is arra jutott, hogy ebből a látószögből különösen sikeres a 2010 óta folytatott gazdaságpolitika. Hiszen míg 1900 és 2010 között a GDP átlagos éves növekedése csupán 1,5 százalék volt, és elmaradt a fejlett országok, valamint a sikeres felzárkózást mutató európai országok fejlődési ütemétől, addig 2010 óta 1 százalékponttal meghaladta az eurózónáét. Arról egyikőjük sem tett említést, hogy az 1900–2010 közötti időszakra két (elvesztett) világháború és két világgazdasági válság is esett.
De azt is gondosan elkerülték, hogy a 2010–2016 közötti magyar „sikertörténetet” a többi felzárkózó gazdaság teljesítményével vessék össze. Naná, hiszen ebből éppen az derült volna ki, hogy miként tudtuk a térségben GDP-arányosan a legnagyobb mértékű uniós forrásbevonással a leggyengébb növekedést elérni. A hat év alatt a magyar GDP évente átlagosan 1,6 százalékkal bővült, ami még a cseh és német ütemet sem érte el, és jócskán elmaradt a román (2,2), a szlovák (2,9) és a lengyel (3,1) növekedéstől. Pedig fajlagosan Magyarország kapta a legtöbb uniós fejlesztési támogatást: 2010 és 2015 között évi átlagban a GDP 5,2 százalékát, szemben Csehország 2,9, Románia 3,1 és Lengyelország 3,8 százalékos átlagával. Uniós transzferek nélkül a magyar gazdaság a hat év alatt elért tízszázalékos bővülés helyett stagnált volna.
Mindez azt demonstrálja, hogy a magyar modell működik ugyan, csak éppen a más országokénál rosszabb hatásfokkal. Akkor sem dagadhat keblünk a büszkeségtől, ha a jövőre vetjük tekintetünket. Kétségtelen, hogy az újonnan megnyíló uniós források idén és jövőre növelik a fejlesztéseket, ám a vállalatok lanyha beruházási kedve továbbra is gátolja a termelékenység növekedését és a versenyképesség erősödését. Orbán Viktor azzal érvelt, hogy tavaly „71 nagyvállalat döntött magyarországi beruházások mellett, és ezzel 3,2 milliárd eurónyi működő tőke érkezett Magyarországra”. Csak azt felejtette el megemlíteni, hogy a még nagyobb mennyiségben kivonuló tőke hatására mintegy hatmilliárd euróval csökkentek a külföldiek magyarországi befektetései.
Vajon az adócsökkentéssel és béremeléssel beindított versenyképességi fordulat elégséges-e a trend megfordításához? A gazdasági növekedés az idén 3,5-4 százalékra emelkedhet az újból bővülő uniós pénzforrások és az erősödő belső kereslet hatására, de az államilag gerjesztett beruházások és a fiskális élénkítés hatásának kifulladásával később megint lelohad, ha a magántőke továbbra sem találja kellően vonzónak az országot. Különösen, hogy a munkanélküliség örvendetes csökkenése mind égetőbb szakemberhiánnyal párosul.
A „magyar modell” apologetikája helyett talán más, sikeresebb országok gyakorlatából kellene meríteni. Olyanokéból, amelyek jövőjüket is megalapozzák avval, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű munkát, tőkét és technológiát vonzanak az országukba. Addig „kellő szerénységgel” elegendő volna annyit mondani, amit az Európai Bizottság állít legfrissebb jelentésében: „a magyar gazdaság teljesítménye továbbra is szilárd”, ami, ha nem is grandiózus, de nem is csekély eredmény, hiszen azt tükrözi, hogy az ország kilábalt a gazdasági válságból, és egyelőre stabil lábakon áll. Habár a jelentés a növekedést és a stabilitást aláásó jelenségekre is felhívja a figyelmet, mint a munkaerőhiány, a termelékenységi és versenyképességi problémák, az adórendszer fogyatékosságai és az intézményi hiányosságok. Amiket nem lehet brüsszelezéssel, sorosozással vagy másfajta gyűlöletkeltő kirohanásokkal leküzdeni.
