1.
Jennifer okos újságíró. Kimondhatatlan pénzeket teremtő üzletemberekről és tranzakcióikról szerez információt, az arctalan cápákról, akiknek nemcsak Facebook-profiljuk nincsen, de még publikus mobiltelefonjuk se. Jennifer egzotikus szépség: sötétbőrű, mélybarna szemű filippínó, akit valamelyik Amerikához csatolt szigetről csábított a nagyvárosba zsidó férje. Akkor a legboldogabb, ha bevonják a férfiak dominálta munkahelyi traccsba, és megcsillanthatja éles intellektusát. Ezért aztán csak kacag, amikor az éppen előkerülő témához érdemben nem tud hozzászólni. Hosszan, gurulósan, szívet melengetőn – érződik a gyakorlat mögötte. És mert az emberek értékelik, ha rájuk, velük és főképp, ha értük nevetnek, Jennifer sokszor hagyatkozik erre a kommunikációs eszközre magasra ívelő újságírókarrierje során. A szerkesztőség meg csak úgy csilingel Jennifer emeletén. Azért akad egyvalami, amire az eszénél de még a szépségénél is büszkébb, aminek előtérbe helyezéséért még a hangját is lehalkítja, a kacagást is elnyeli: ez pedig a jó szíve. Így esik, hogy széder estéjének napján hátrafordul kolléganőjéhez, akivel két kacajnál több információt nem szokott váltani. Most azonban eszébe jut, hogy a mögötte ülő fiatal nő nemcsak az emigráns létben sorstársa, de hozzá hasonló, amolyan félkóser módon, kötődik a zsidó tradíciókhoz is. Megérinti tehát a másik vállát, és megkérdi, van-e hol ünnepelnie azon a márciusi estén az Egyiptomból való kivonulást. A pozitív válasz hallatán aztán hátraveti ébenfekete haját, és boldogan kacag. Majd csakhamar elsiet – úgy emlékezik, hosszú vacsorának néz elébe.
A széderesti elbeszélés, a haggáda elején, amikor a házigazda kezébe veszi a maceszt, a következő mondat hangzik el: „Ez a sanyarúság kenyere, amit őseink ettek Egyiptom országában. Mindenki, aki éhes, jöjjön, és egyen velünk...“. Senkit nem hagyhatunk magára – ez a zsidó habitus lényege. A katolikus családból származó Jennifer, akinek gondolatai a maceszgombócok felett visszarévednek szigetvilágbeli múltjának füstölt sonkájára, minderről fogalma sincs. Nem tudja, hogy gesztusa a széder délutánján tiszteletbeli zsidóvá avatta.
Fotó: Donáth Mirjam
2.
A fiatal nőt Taminának hívják, és nem ült szédert azon az estén.
Tamina Milan Kundera karaktere, akibe az író szenvedélyesen beleszeretett. Az ilyesmi megesik velünk. Mégiscsak kell valami izgalom a történet írójának is. Elég az hozzá, hogy Taminát Kundera egészen kisajátíthassa olyan névre keresztelte, amelyről az gondolta, hogy soha semmiféle nő nem viselte még. Csak azt nem kalkulálta bele számításába, hogy teremtménye kiléphet a világból, amelyben megalkották, egy másikba, ahol számtalan feladata van még, mielőtt meghalna egy absztrakt, az emigráns lélek mélyéről szóló cseh regényben. Tamina most már az én történetem szereplője is: él és virul. Épp olyan, ahogyan Kundera képzelte: szép és magas, harminc év körüli, és Prágából származik. Vagy Budapestről. Nem érdekes honnan jött, Amerikában van. Azon a csípős márciusi széderen ünneplőbe öltöztette a lelkét, és a legszebb ruhájában dolgozta végig a napot, még kolléganője kacagása sem ért el a füléhez. De kora este lett, mire elszabadult. A vendéglátó család azt kérte, ha nem tud pontosan megjelenni, inkább ne is menjen. Más barátok is hívták, liberális brooklyni fiatalok, akikhez éjfélkor is beállíthatott volna a világ minden valószínűség szerint leghosszabb ünnepi vacsorájára, de Tamina hirtelen ünnepkoldusnak érezte magát, és inkább hazament. Ilyen helyzetbe nem kerül családos ember – gondolta, amikor visszaakasztotta a szekrénybe az ünneplőjét. A családi ünnep lekéshetetlen. És máshoz, mint lekéshetetlen ünnephez, még az egyiptomi kivonulás emlékére sem volt kedve. Tudta, hogy nem azért ragadt kívül az ünneplő emberek körén, mert azok ne akarták volna bevenni őt, hanem mert számára vesztették jelentőségüket a hagyományok az otthonától távol. Régóta nem jut eszébe például, hogy imádkozzon étkezés előtt. Pedig odahaza egy vajas kenyérhez nem tudott úgy nekilátni, hogy ösztönösen össze ne tette volna a kezét. Most mintha egy részlet elveszett volna belőle: Tamina karaktere a hagyományok elhagyásával szürkébbé vált.
Egy héttel a borús szédereste után, nagypénteken, Tamina útnak indult az Appalache-hegységbe, hogy indiai barátaival töltse a hétvégét. Ha nem húsvétra vette volna ki a szabadnapot, megkapta volna a széderre, és nem késte volna le a baráti meghívást. De nem így történt. Annak, aki a hétköznapokon sehová sem tartozik, ünnepek idején lehetetlen mindenkihez tartoznia.
3.
De mi köze a tojásnak Jézus halálához? - Venkatot, az indiait, a húsvétból leginkább a tojás foglalkoztatja. Ahol ő nőtt fel, nem vízzel, hanem sárral, nem kölnivel, hanem színes festékkel öntik nyakon a legények a leányokat a tavasz köszöntésére. Az ünnep a holi nevet viseli. Vallásos értelemben a gonosz istenség legyőzésének ünnepe, de Venkat, akinek utolsó tradíciókövető gesztusa felmenői felé az volt, hogy elvette a nőt, akivel úgy gondolta, akár együtt is maradhat élete végéig, nem hisz istenekben. Ezért aztán azon a pészach-húsvét-holi hétvégén leginkább barátnője, Tamina érkezése jelenti számára az ünnepet. Venkat tudományos kutató, akit éppen annyira izgat a kürölötte lévő történések értéke, mint az otthonát kereső Taminát. Kettejüké a világ legérdekmentesebb barátsága: az utolsó, amelyet Tamina kötött, mielőtt visszatért a gyerekek szigetére meghalni – de ez már Kundera története.
Az Appalache-völgyi faházban a nagyszombati sütés-főzéskor az ízekben összeérnek az ünnepek is. Venkat gombalevest főz, felesége aranygaluskához hasonló indiai desszertet süt. A kettő közé főételnek Tamina az egyetlen hazai tojásos ételt készíti, amelynek fogszorítva bár, de vegetariánus verzióját is meg lehet alkotni: rakott krumplit. A „mi volt előbb a feltámadás vagy a tojás“ kérdésköre csak nem hagyja nyugodni Venkatot. S bár barátnője válasza, miszerint a tavaszi ünnepek szimbólumai mind az újjászületésről szólnak, nem elégiti ki, abban, hogy tavasszal minden és mindenki új életet kap, egyetértenek. Lustán-lassan, ráérősen, megterítik a nappaliban a hatalmas tölgyasztalt, feltálalnak, körülülik. Amikor nekilátnak, ha nincs barátja kérdő pillantása, Tamina észre sem veszi, hogy összetette a két kezét.
A fenti szöveg a 16-án délben publikált blogbejegyzés (a szerző által) javított verziója.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
