Ha lehet tudni, hogy ilyen veszélyes, és sokan odavesznek, miért vágnak neki mégis a hegymászók a Mount Everestnek, miért van mindig úton valaki? Suhajda Szilárd történetével kapcsolatban ez a kérdés foglalkoztatja leginkább az embereket, társaságban és a Facebookon egyaránt.
Régóta van tudományos magyarázat arra, miért vállalnak bizonyos emberek nagyobb kockázatot.
„A mi világunk a száz évvel ezelőttihez képest lényegesen kényelmesebb, az élelmiszerhez könnyű hozzájutni, a közlekedés gyors, életünk során kevésszer kényszerülünk kilépni komfortzónánkból. Bill Beswick pszichológus professzor mondta nemrég egy podcastben, hogy a legtöbb ember számára jóformán a sport maradt az utolsó olyan színtér, ahol ki kell mozdulnia a komfortzónából” – mondja a Narancs.hu kérdésére Fülöp Ákos sportpszichológus. – „A sportban lehet olyan élményeket megélni, amelyek hozzásegítenek fontos képességek elsajátításához, ez gyerekre és felnőttre is igaz. Ilyen a győzelem, a kudarc, a fájdalom, a fájdalomtűrés, a fáradtság, ezek a tapasztalatok szükségesek a mindennapi élethez is. Ha az ember kilép a komfortzónájából – például abszolút kezdő futóként lefut egy kört a Margitszigeten –, és abban öröme telik, megéli saját nagyságát, az önmegvalósítás sikerét. Ez pozitív feedbacket ad, megerősíti a személyiséget. A pszichológiai mellett ennek az élménynek fiziológiai háttere is van. A hormonális és neurológiai hatásokra gondolok: csak kettőt kiemelve, a dopamin és az adrenalin felszabadulása olyan élménnyel jár, amelyet az ember ismét, és aztán rendszeresen szeretne átélni. Ezt a vágyat lehet hasonlítani ahhoz, amikor látunk egy jó előadást, egy művészi élmény során megéljük a katarzist. Azt is újból szeretnénk érezni.”
Ez a magyarázata annak, ha valaki a Margitsziget sikeres körbefutása után nemcsak meglapogatja saját vállát, hogy jól van, megcsináltad, de új célokat tűz ki maga elé, valószínűleg nagyobbat, például egyszerre két szigetkört, aztán valamivel többet.
Azért lépi át a komfortzóna határát, hogy átélje az omnipotencia érzését és a boldogságot.
Idővel ez a kilépés – ami eredetileg stresszel is járhatott – stresszlevezető tevékenység lesz. Ki lehet szakadni vele a hétköznapokból, és növeli a teljesítményt is, minden téren. Hozzájárul az önfejlesztéshez, a gyarapodáshoz. Az elért eredmények beépülnek a személyiségbe. Ezekre a sikerekre lehet később is gondolni, olyanná válnak nehéz pillanatokban, mint a mankók.
„A sport identitásképző. Ha egy sporttal is foglalkozó embert megkérdeznek, kicsoda ő, valószínűleg nagy hangsúllyal jelenik meg az önmeghatározásában a sport: kajakos vagyok, vízilabdás vagyok” – mondja Fülöp Ákos. – „A sportok a maguk normarendszerén és kultúráján keresztül egyfajta magatartásmintát is közvetítenek, amit az ember felvesz. A kajakos más, mint a vízilabdás, nem csak azért, mert más a természet, hanem a sportága által közvetített sajátos szabályrendszer miatt is.”
Aki fejlődik a sportban, az nagyobb feladatokat, ezzel együtt nagyobb kockázatot is vállal. Van különbség egy ökölvívó, egy kerékpáros, egy futó és egy hegymászó, egy amatőr és egy profi kockázatvállalása között, de a magatartásuk élettani, pszichológiai háttere ugyanaz.
A sportolók kockázatvállalása más, mint a magas kockázattal járó hivatások – katona, rendőr, tűzoltó – művelőinek mindennapi gyakorlata. A sportban többnyire lehet veszíteni és aztán újra próbálkozni, az említett hivatások művelőinek egyetlen hibája is végzetes lehet. És nem véletlen, hogy ezekre a feladatokra nem mindenki alkalmas.
„A magas kockázatot vállaló személyiségeknek mindig fontos szerep jutott, és nagy hatással vannak a közösség életére” – említi az evolúciópszichológiai megközelítést Fülöp Ákos. – „Ez a kockázatvállaló magatartás végigkíséri az emberiség fejlődését. Ha Kolumbusz Kristóf nem indul el, hogy Indiát a másik irányban érje el, nem jut el Amerikába, ami fontos lépés volt, minden pozitív és negatív következményével együtt. Természetes motiváció elsőnek lenni valamiben, olyan helyre eljutni, ahol mások még nem jártak, letenni az asztalra valamit, ami másoknak még nem sikerült."
És ez nem is kizárólag emberi tulajdonság.
A Magyarországig vándorolt svájci farkassal kapcsolatban mondta a biológus, hogy az új területek felfedezése természetes jelenség. Ha az egyedek az új helyen nem pusztulnak el, szaporodnak, és arra terjeszkedik a faj. Ez evolúciós motor.
„A kérdést tegnap én is megkaptam, amikor baráti társaságban erről beszélgettünk: jó, de mit tesz hozzá a nagy egészhez az, hogy valaki felmászik egy magas hegyre” – mondja Fülöp Ákos. – „A válasz nem egyszerű. Az exploráció, tehát a felfedezés vágya alapvető hajtóereje az emberiségnek. Köszönettel tartozunk ezeknek az embereknek, mert évezredek óta elvégzik a munka nehezét, felfedezésük révén pedig mindannyian gyarapodunk.”
Aki sportolni kezd, esetleg extrém kihívásokra vállalkozik, elsősorban nem a környezetéért teszi, hanem saját magáért. Azért mégsem mindegy, mi a külvilág rekciója. Ha sikert ér el, egyszerűbb a képlet, mint amikor kudarcot vall, vagy belehal.
A tíz éve elhunyt hegymászó, Erőss Zsolt feleségéről, Sterczer Hildáról szóló Magasságok és mélységek című filmben látni lehet, hogyan nehezíti meg a nő életét a külvilág reakciója. A hegymászó özvegyének egy boltban, bevásárlás közben kell hallania, hogy férjét felelőtlennek nevezi és megítéli két másik vásárló könnyed beszélgetés közben.
Ez most is várható volt.
„Ez a @ is ott pusztul meg. Idiots.”
„Még egy öngyilkos-jelölt. Valószínűleg nem az utolsó.”
„Ha valaki elveszti az eszét akkor az a maga baja. Aki ilyet csinál, az nem normális.”
„Nem én küldtem oda, ne is terhelj vele! Öncélú vállalkozás, akit érdekel, másszon utána.”
„Az teljesen más, hogy sajnálok valakit, akit önhibáján kívül ér baleset, netán meghal. De aki szánt szándékkal keresi a bajt, azzal nem tudok együttérezni. Ilyen vagyok, sorry!”
Egy ultrafutó gyűjtötte ezeket a kommenteket, az ismerősök szomorítására, hogy a részvét és a megértés mellett miféle érzelmeket vált ki a Suhajda Szilárd eltűnéséről szóló hír. Nem véletlen, hogy Sterczer Hilda is leírta a véleményét, és így:
De hát arra is van tudományos magyarázat 1999 óta, miért érzik úgy sokan, hogy reálisan meg tudják ítélni a hegymászó tettét.
„A Cornell Egyetem professzorainak, Justin Krugernek és David Dunningnak a kutatása nyomán vált ismertté a jelenség, amit Dunning–Kruger-hatásnak neveznek. Egy fordított arányosság. Minél kevesebbet tud valaki egy adott dologról, annál inkább hajlamos túlbecsülni a tudását, és minél többet tud valamiről, annál jobban alábecsüli az azzal kapcsolatos ismereteit” – mondja Fülöp Ákos. – „Ez a magyarázat arra, hogy kevés információ alapján magabiztos véleményt alkotnak az emberek, és hogy egy sportoló máshogyan fog erről az esetről megnyilvánulni, mint az, aki nem sportol. Popper Péter pszichológus professzor szavaival élve az emberi elme arra való, hogy megismerje, tudja, mi történik körülötte, és ha nem képes megtudni, az belső feszültséggel jár. Ilyenkor elméleteket fog gyártani a megértésre – vagy könnyen elérhető, egyszerű sablonokat használ a jelenség értelmezésére. Amikor egy egész ország követi az eseményeket, a feszültség érezhető, és ezt a feszültséget megpróbálja valahogyan elhárítani az ember. A hihetetlen eseményt mindenki a maga tapasztalatai, képességei szerint fogja megmagyarázni. Erre jó eszköz az elméletgyártás, könnyű panelekkel, mindenki számára elérhető normák alapján. Ezután meg is nyugszik az ember. Helyreáll a komfortérzete.”
Így tud segíteni
Azt, hogy egy sportoló eléri-e a célját, nem tudja megmondani a vele foglalkozó sportpszichológus, segíteni mégis tud. Ahogyan az edző személyre szabott edzéstervet készít, ő mentális edzéstervet állít fel, amivel lépésről lépésre lehet haladni. „Sok olyan kognitív és viselkedésterápiás technika létezik, amit egy versenyző vagy egy átlagember is megtanulhat, és különböző helyzetekben alkalmazhat” – magyarázza Fülöp Ákos. – „A pszichológia nem fekete vagy fehér, tehát egyes képességeink esetén nem az a legfőbb kérdés, hogy az jó vagy rossz. Helyesebb, ha onnan közelítjük meg a kérdést, hogy az adott dologgal mit kell kezdeni, hogyan lehet jó irányba terelni. Ha izgulok, mit kezdjek ezzel, annak érdekében, hogy a megfelelő állapotba kerüljek? Ennek a megfelelő lelkiállapotnak a megismerésében és felépítésében segít a sportpszichológia. A cél, hogy a versenyzővel ne véletlenül történjenek a dolgok, minél kevesebb múljon a szerencsén. A tudatosság mellett a másik eszköz az önismeret. Ahogy az ember megtanul magára nézni, megvizsgálni a gondolkodását, viselkedését, érzelmeit, úgy lesz lehetősége a változásra. Az önismeret által tudjuk még jobban meghatározni magunkat, ez nem csak a sporttal kapcsolatban mondható el.”
