A hüllőkkel, pláne a kígyókkal szembeni zsigeri idegenkedés szerencsére nem általános: sokak számára az sem jelent gondot, hogy hajlékukat is megosszák velük. Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy egyáltalán milyen állatokat tarthatunk otthon, hiszen az ilyesminek a józan ész mellett a jogszabályok is korlátokat szabnak.
Kobrát inkább ne!
A kígyók és más potenciálisan veszélyes hüllők (továbbá egyéb, házi környezetben szintén előforduló állatok) tartását a veszélyes állatfajokról és egyedeik tartásának szabályairól szóló 85/2015. (XII. 17.) FM rendelet határozza meg. Ez rögtön kijelöli a különösen veszélyes állatfajok körét, amelyeket kizárólag állatkertben vagy cirkuszi menazsériában lehet tartani.
Méreggel rendelkező, így különösen veszélyes állatokat (mérgeskígyókat, skorpiókat, bizonyos pókokat) cirkuszban sem szabad tartani,
de még állatkertben is csak akkor mutathatók be a nagyközönségnek, ha az adott faj mérge ellen megfelelő ellenmérgekkel rendelkeznek. Az ebbe a kategóriába sorolható hüllők hivatalosan kiesnek az otthonunkba cipelhető csúszómászók halmazából, a lapok hajmeresztő színes hírei szerint azonban néha olyan veszélyes hüllők (például kobrák vagy lándzsakígyók) is meglógnak magánlakásokból, amelyeknek semmi keresnivalójuk sem lett volna ott.
Ennél egy fokkal megengedőbb a törvény a közepesen veszélyes állatok (közöttük a visszafogottabban mérges kígyók) tartásával kapcsolatban, habár számos megkötést tartalmaz ez is – a legnyilvánvalóbb az, hogy szigorúan a tilos a megunt veszélyes hüllőt csak úgy szélnek ereszteni! A legkevesebb, hogy a potenciális állattartónak cselekvőképes személynek kell lennie, de szükséges, hogy vonatkozó, s legalább középfokú szakképesítéssel vagy szakmai gyakorlattal bírjon. Az állatgondozói, állategészségügyi, állattenyésztői, vadgazdálkodási középfokú szakmai végzettség már rendben lehet, de a biológus, zoológus, állatorvos, állattenyésztő, vadgazdálkodási, biológiatanári felsőfokú előképzettség is megfelelő. Jól jöhet az is, ha a közepesen veszélyesnek minősülő hüllő leendő tulajdonosa állatkertben, vadasparkban, cirkuszban, kisállat-kereskedésben vagy kísérleti állatot tenyésztő, beszállító és felhasználó intézményben szerzett legalább öt évi, a munkáltató által igazolt szakmai tapasztalatot a veszélyes állatok tartása területén. Aki pedig már régóta tart veszélyes hüllőket, az mindig előnyben van a kezdőkkel szemben: az adott fajcsoport tekintetében legalább öt év folyamatos, engedéllyel is igazolt tartási gyakorlat mindent visz, s akkor nem kell sem közép-, sem felsőfokú végzettség, sem szakmai gyakorlat.
E feltételekhez képest csekélység, hogy veszélyes, pláne még méreggel is rendelkező állatot szállítani csak olyan zárt eszközben lehet, amely alkalmas a csúszómászó elillanásának megakadályozására. Méltánylandó szempont, mert a kígyók közismerten legendás szabadulóművészek. A szállítóeszközre kívül jól látható, veszélyre felhívó jelzést is el kell helyezni, ráadásul legalább két fő kell a szállításukhoz is.
Mit mond a szomszéd?
Otthon azután a biztonsági előírásoknak megfelelő akváriumon, (ízeltlábúak tartására szolgáló) inszektáriumon, illetve terráriumon jól láthatóan fel kell tüntetni a méreggel rendelkező állat veszélyét jelző figyelmeztetést is, és persze olyan helyen kell tartani az állatot, hogy ne tudjon elszökni. Méreggel rendelkező állattal kapcsolatos bármilyen közvetlen beavatkozást (különösen a takarítást, etetést, itatást, áthelyezést) kizárólag az állat tartója, illetve gondozója végezhet a sérülést megakadályozó szúrásbiztos védőkesztyű használatával, lehetőleg egy másik cselekvőképes természetes személy jelenlétében. Azt pedig már tényleg csak ráadásként említenénk, hogy még egy közepesen veszélyes állat tartásához is először engedélyt kell kérni az illetékes természetvédelmi hatóságtól. Egy (közepesen veszélyes) mérgeskígyó tartására akkor adható ki engedély, ha a kérelmező igazolni tudja, hogy az állat marása, szúrása esetére biztosított az állatfaj mérge ellen használható antidótumhoz (ellenméreghez) való hozzáférése, és folyamatosan biztosított a szükséges és szakszerű egészségügyi ellátás.
A legnagyobb kihívás mégis a szomszédok engedélyének beszerzése.
Egy méreggel nem rendelkező veszélyes állat (mondjuk egy boa) esetén elég a közvetlenül szomszédos lakóingatlanok tulajdonosait felkeresni. Méreggel rendelkező veszélyes kedvencünk tartásához már az épület lakóingatlan-tulajdonosai (vagy az ott életvitelszerűen tartózkodók) kétharmadának jóváhagyása kell – számolva azzal, hogy a bele nem egyező egyharmad rettegéssel vegyes (esetleg tevőleges) ellenérzéssel fogja kísérni minden lépésünket. Gondoljunk csak bele, mennyire életszerű, ha szerető szomszédjainkhoz kopogtatunk be azzal, hogy egy közepesen veszélyes mérgeskígyót (mondjuk egy fehérajkú bambuszviperát vagy egy láncos törpecsörgőkígyót) tartanánk a szomszédjukban – persze jól bezárva, az ellenméreg pedig ott lapul a stelázsi polcán, közvetlenül a zsemlemorzsa mellett.
Mit szabad és mit nem?
Ha megnézzük a magyar szabályozást arról, mely állatok minősülnek különösen veszélyesnek, számos meglepő és még több megnyugtató információval leszünk gazdagabbak. Szerencsére sem pörölycápát, sem kékcápafélét nem tarhatunk, és a fekete özvegyek és a fésűspókfélék is legfeljebb az állatkertek szakosított részlegeiben tekinthetők meg. A rendeletben különösen veszélyesnek minősített hüllők között ott vannak az alligátorteknősök, a keselyűteknősök, emellett szinte valamennyi krokodilféle és a népszerű komodói varánuszok. Otthon egyáltalán nem tarthatók a különlegesen erős méreggel bíró tengeri kígyók, a szárazföldiek közül pedig csak azok, amelyek külön szerepelnek a rendelet közepesen erős méreggel bíró fajokat tartalmazó mellékletében. A mérgessiklófélék (Elapidae család: kobrák, mambák, kraitok, korallkígyók, ausztráliai mérges kígyók) zömének otthoni tartása éppen úgy tilos, mind a legtöbb viperaféléé, valamint számos hátsóméregfogas siklóé (ágsiklók és a rettegett boomslang, ez az Afrikában élő, az emberre is veszélyes, halálos mérgű kígyó). A nem mérges óriáskígyók jó részét sem tarthatjuk otthonunkban, különösen a nagyobb anakondaféléket, vagy az Afrikában honos sziklapitont (ezeknél akár táplálékként is szóba jöhet egy ember, pláne egy kisgyerek). Más részről a „csupán” közepesen veszélyesnek minősülő hüllők között is bőséges választékra lel, aki eleget tesz a fent sorolt feltételeknek és beszerezi a kellő engedélyeket. Ha szomszédjaink nem bánják, akkor lehet törpekajmánunk, mérgesgyíkfélénk, tarthatunk számos varánuszfélét, de sárga anakondát (bár ezek eléggé kiszámíthatatlan viselkedésűek, cserébe 4 méteresre is megnőnek), tigrispitont (beleértve a burmai alfajt) és királypitont is nevelhetünk. A mérgeskígyók közül beszerezhetünk rezesfejű mokaszinkígyót (copperhead), számos bozótvipera (Atheris) illetve puffogóvipera-félét (Bitis), jó pár csörgőkígyófélét (de nem az összeset!), ázsiai mokaszinkígyókat (például japán mamusit), szintén kelet-ázsiai bambuszviperákat (Trimeresurus), szarvasviperákat (Cerastes ill. Pseudocerastes nemzetségek), a Vipera genus számos faját (például az elhíresült áspisviperát). A megszorításokkal, de otthon is tarthatók között említenénk a főleg Közép- (és részben Dél-) Amerikában elterjedt pálmaviperák (Bothriechis) számos színpompás faját, közöttük a legszebb mérgeskígyó címre is okkal pályázó Schlegel-lándzsakígyót. Arra viszont ne is számítsunk, hogy a hazánkban szigorúan védettnek számító öt siklófélét és két viperát (a keresztest és a rákosi viperát) tartsuk otthonunkban: ezek önkényes hazahurcolása és az ezekkel való kereskedelem is tilos!
Amit mindig, és amit soha
Ha valaki rendelkezik az összes engedéllyel, és legfeljebb közepesen veszélyes házikedvence birtokába került, be kell rendeznie a terráriumot. Semmiképpen se dekoráljuk túl, ekkor ugyanis a kígyók túl jól rejtőzködnek és korántsem tréfás kedvükben könnyen meglephetnek minket. Ugyanakkor némi rejtőzködésre, hogy azt ne mondjuk, privát szférára még egy közepesen mérges kígyónak is szüksége van, ezért nem árt, ha kialakítunk egy búvóhelyet, berakunk egy fadobozt, esetleg egy felfordított virágcserepet. Fontos tudnivaló, hogy éjszaka soha ne nyúljunk be a terráriumba, hiszen a kígyók, közöttük a mérgeskígyók nokturnális lények, azaz éjjel aktívabbak. A kígyókat nem nagyon ajánlatos kézzel etetni, e célra mindig legyen kéznél megfelelő eszköz, például csipesz. Alapszabályként nem ajánlott a kígyókat kivenni hajlékukból, úgysem igénylik a babusgatást.
Ha mindenképpen meg kell fogni, akkor leszorítóbotot kell használnunk, de a legtöbb fajhoz nem árt egy fogóbot, meg kígyókampó sem. A viperafélék feje a nagy méregmirigyük miatt is kissé háromszög alakú, ezért rutinos kígyótartó megragadhatja őket a nyakuknál, de azért nem árt az óvatosság. A többi mérgeskígyónál sokszor pont az a legbiztonságosabb, ha a fejénél ragadjuk meg, így oldalról sem tud megmarni. A terrárium pedig ne oldalra nyíljon: némely mérgeskígyók összetekeredett állapotból képesek ugrani.
Akkor inkább sikló?
A kígyók zömmel egész és kezdetben még élő állatokat fogyasztanak, e célból az állatkereskedések számos kisrágcsálót (egereket, esetleg patkányokat, kisnyulakat, aranyhörcsögöket stb.) árulnak. Tudjuk, sokak számára kisebb traumát jelent, ha friss kedvencét (kezdőknél egy ártalmatlan gabonasiklót vagy királysiklót) élő, melegvérű állattal kell etetnie, de a gyakorlott kígyógazdáknak már aligha maradtak ilyen skrupulusai. Más kérdés, hogy a szűkös terrárium nem feltétlenül kedvez a szabadban amúgy bevált vadászati praktikák gyakorlásához. Például az óriáskígyóféléknél előfordulhat, hogy nem csupán képtelenek megfojtani a zsákmányul bedobott patkányt, de egyenesen az sebzi halálra a kígyót. Ennek elkerülésére a terráriumi boákat nem árt például frissen leölt állatokkal etetni. Az pedig már magától értetődő, hogy a megfelelő hajlékról is gondoskodni kell, mégpedig az adott hüllőfajhoz igazodó hőszabályozással: a kígyók ugyanis hidegvérű állatok és csupán egy bizonyos hőmérsékleti intervallumban érzik jól magukat: sem annál melegebb, sem annál hidegebb környezetben nem garantált a túlélésük. A napfényt kedvelő, vagy legalábbis ilyen környezetben élő hüllőknél nem árt, ha a napfény spektrumát utánzó világítótestekkel látjuk el a terráriumot (emellett elengedhetetlen egy UV-B forrás elhelyezése is, elvégre az elektromágneses spektrum eme tartományát kiszűri a terrárium üvege), míg az éjszakai életmódot folytató kígyóknál elég a lakásba bejutó szórt fény is.
Arra viszont ne is gondoljunk, hogy majd háztartásunkban alakítunk ki viperaneveldét (pláne a porontyok jövőbeli értékesítése céljából). Erre külön engedélyt kéne kérni és ennek elnyeréséhez számtalan feltételnek kéne eleget tenni, elég csak a szaporulat biztonságos elhelyezésére gondolni. A kifejezetten veszélyes állatok szaporítására csak szakintézmények jogosultak (és érdekes módon a cirkuszi menazsériák, de azok veszélyes kígyókat amúgy sem tarthatnak), házilagosan tilos. A veszélyesnek minősülő állatok egyedeinek adatai pedig bekerülnek az országos elektronikus nyilvántartásba: az a hüllő, amelyik ott nem szerepel, bizony illegálisan tartózkodik üveghajlékában.
Ha kevesebb adminisztrációt szeretnénk, vagy épp esélyünk sem lenne a veszélyes állatokra vonatkozó engedélyek beszerzésére (ami a veszélyes hüllők tételes felsorolásában nem is szereplő Boa constrictornál, azaz közönséges óriáskígyónál is kötelező), akkor vegyünk magunknak vagy szeretteinknek ajándékba szinte teljesen ártalmatlan siklóféléket. Pár faj kivételével ezek nem termelnek emberre veszélyes mérget, igaz, azért nem árt, ha óvatosan bánunk velük is, mert harapni azért tudnak.
A kígyó szép és szeretnivaló
A kígyók és más hüllők iránti olthatatlan rajongás végeredményben könnyen megmagyarázható – és ehhez nem is szükségesek holmi mélypszichológiai magyarázatok, az atavisztikus, fajunk evolúciójával együtt járó természetes félelmekkel való tudatos szembenézés. A hüllőtartók fórumainak átböngészése nyomán egészen nyilvánvaló magyarázatokra találunk: a hüllőket, de azon belül is a kígyókat sokan kifejezetten szépnek, de legalábbis látványosnak, ügyesnek, ráadásul szeretnivaló lényeknek tartják, akik éppen úgy megérdemlik a törődést, mint mondjuk egy aranyhörcsög (hogy egy közkedvelt zsákmányállatukra utaljunk). Ráadásul a kígyók, azon belül is főleg a mérges- illetve az óriáskígyók jelentenek némi kockázatot is, ám ezek egy más optikából nézve eltörpülnek szokásos szőrös, négylábú kedvenceink jelentette, sűrűn manifesztálódó rizikófaktorok mellett. A kígyórajongók joggal hívják fel arra figyelmet, hogy a kígyó (akár a szobába kiengedve) nem fogja megrágni a bútorokat, nem szaggatja le körmével (nincs neki) a tapétát, nem hány a szőnyegre és a macskáktól, kutyáktól eltérően nem zabál bele a vacsoránkba, amely felett éppen elszundítottunk. Igaz, más oldalról nézve némely hüllők veszélyt is jelenthetnek házi emlős szeretetkonkurenseikre nézve: a kiszökő mérges kígyók marása rájuk is halálos lehet, a kiszabaduló óriáskígyók pedig megfojthatnak, és akár be is falhatnak egy kisebb termetű házijószágot.
