Megint egy kis higgadtságot kérek, nézzünk néhány apró, kedves részletet.
Persze, mindenki dühöngje vagy röhögje ki magát előtte, kedve és vérmérséklete szerint; olvassuk tehát el azt a levelet, amelyet Kerényi Imre küldött válaszul a könyvkiadók és könyvterjesztők egyesületének (MKKE). Mint emlékezetes, a könyvesek szót emeltek a miniszterelnöki megbízott kezdeményezte Nemzeti Könyvtár elnevezésű könyvsorozat igen nagyvonalú dotálása ellen. Erre válaszolt most az egykori színházi rendező, az Alaptörvény Asztalának, az Alaptörvényt illusztráló festményeknek s még annyi, khm, érdekes ötletnek a kieszelője. (L. Simon László is válaszolt a levélre.)
Kerényi levele a kiváló és népszerű irodalmi portálon jelent meg, ahol nemcsak a szerkesztők tartják távol magukat a politikai véleménynyilvánítástól, de, úgy tetszik, az olvasók is; azt ugyan rögtön kiszúrta valaki, hogy a szerző, sajnos, összekeverni látszik Radnóti Miklóst Shakespeare-rel, de hát annyi minden kavarog egy ilyen sokoldalú és elfoglalt művészember agyában. Kerényi (ahogyan már egy helyütt jeleztem volt) nyilván nem műveletlen, hanem… hanem ezer más baj lehet vele, mondjuk átnézethetné a szövegeit egy stílusismeretben közepesen képzett, érettségivel rendelkező munkatárssal, erre talán még telik.
Azon is háboroghatunk (vagy vihoghatunk, tetszés szerint) egy sort, hogy mégis milyen pökhendi, viccesnek szánt, nyakatekert és fennhéjázó stílusban oktatja ki ez az ember a magyar könyvkiadás és -terjesztés képviselőit; mindezen hangokat sajátos módon vegyíti, s hozzá még igyekszik a könyvszakmai hozzáértés látszatát kelteni (olyan szavakat használ, amelyekről úgy hiszi, a könyvesek terminusai közé tartoznak: „opera completa”, „belső ív”). És miféle szerkezet az, hogy „a kormánykommunikáció közlése”? Miféle mondat az, hogy „A pontos adatok közlése később esedékes”? Na mindegy, nézzünk még egy apróságot.
A levél így kezdődik:
„Elnézésüket kérem a rigorózusan pontokba szedett válaszért, de Boross Péter miniszterelnök úr egykoron azt mondotta: hagyjuk a lírát.”
Mire utal ez a mondat? A „lírát” szegezi szembe a „rigorózusan pontokba szedett válasszal” – vagyis azt sugallja, hogy szemben az MKKE szubjektivitásával (másképp: lila ködével, zavarosságával, elomló lírájával) itt a tények fognak megszólalni. A szerző rejtett módon minősíti nemcsak saját válaszát, hanem a kérdező (túlságosan homályos és költői) megszólalását is.
Ehhez – hogy tudniillik a lírával szemben szigorú elemzésre, akár pontokba szedett, egyértelmű megfogalmazásokra volna szükség – tekintélyt is felsorakoztat: a vendéglátó-ipari középvezetőből előbb belügyminiszterré, majd rövid időre miniszterelnökké avanzsált Boross Pétert, az „egészséges, vidéki fiatalok” nagy pártfogóját, Csurka István lelkes hívét, a jobboldal oszlopát. (Én nem vagyok egy [1, ein] purista, de továbbra sem értem, hogy újkonzervatívék – és nagyon kérem, ne nevezzük őket tahó parvenüknek, legyünk türelmesek – miért hiszik azt, hogy az „úr” szót akkor is oda kell biggyeszteni, ha nincs szó megszólításról, na mindegy.) Boross Péter neve a levél elején nemcsak a szerző politikai elkötelezettségét sugallja, hanem érzékelteti, hogy a levél írója bensőséges kapcsolatban áll ezzel a tekintély-személlyel, legalábbis remekül ismeri munkásságát, nagy mondásait; bár a volt miniszterelnök („úr”) nem a kultúra (pláne a könyvkiadás) területén végzett munkásságáról közismert.
„Egykoron” tehát az az örökbecsű, nehezen felülmúlható mondat hagyta el a miniszterelnöki szájat, hogy „hagyjuk a lírát” – hogy hol, mikor, miért, milyen kontextusban, azt nem tudhatjuk; de hát (Kerényi ezt sugallja) olyan hihetetlenül mély értelmű, tömörségében is univerzális érvényű megállapítás (felszólítás) ez, amit felelős, a tényszerűséget, pontosságot, logikát és érthetőséget szem előtt tartó közszereplőnek minduntalan fel kell idéznie, figyelmeztetésképpen saját maga és közönsége számára.
Hogy a levélnek erre az első mondatra következő része teljesíti-e a maga elé tűzött programot – valóban szigorú logikával, homályos, érzékeltető, hangulatkeltő eszközök nélkül, a tények erejével meggyőző módon halad-e tovább, azt ki-ki döntse el. Nekem vannak kétségeim. A regényes, pittoreszk részletek – a „zsebből fizető”, majd terepjáróba beszálló, „a golfpályán található [?] gazdag amatőr szerzőt” „lerabló” [?] vagy „kíméletlenül kirekesztő politikát folytató” kiadók és kereskedők emlegetése – valóban nem „líra”, de hogy „rigorózus” volna…
Már ha valakinek van egyáltalán gusztusa az első mondat után tovább olvasni.
