Tisztelt Parragh László,
megértem a csalódottságát; Önnek az idén nem jutott kitüntetés, a felső- és közoktatás nagy szakértői közül ezúttal csak Demján Sándor díjazására futotta a kormányzat figyelméből – na meg egy másik rászorulóra gondoltak még, az egész népét az Echo Tv és a Magyar Hírlap felületein szépre, jóra nevelő Széles Gáborra. Van ilyen, Ön is sorra kerül, higgye el. (Lám, szegény Csányi Sándor is kimaradt, Simicska Lajos meg – szokásához híven – szerényen a háttérbe húzódik.)
Azt is megértem, hogy Ön ezért bizonyítani szeretné, hogy nem ért kevésbé a felsőoktatáshoz és a nép neveléséhez, mint méltán kitüntetett pályatársai. Nagy interjúja a Népszabadságban jelent meg, de hadd szóljak itt csak arról a válogatásról, amely felsőoktatási nézeteiből szemezget.
Engem lenyűgözött.
Már írása eleje felé bátran veszi át Klinghammer államtitkár rendkívül szellemes kategóriáját (igaz, forrásmegjelölés nélkül), a „tücsökszakot” (le sem bírom írni nevetés nélkül, az a folt ott alul a csorgó könnyeimtől van), és hát milyen szemléletes – azért éppen „tücsökszak”, mert… „ha oda bejutok, bármi lehet belőlem”. Pont, mint a tücsök. Ilyen tücsökszak, mondja Ön, az andragógia (felnőttképzés), ami tehát azért nem lehet fontos, mert miféle képzés is az, ami nem korlátozott, rugalmatlan, szűk szaktudást ad, hanem ugrándozhat az ember, mint afféle tücsök, bruhahaha.
Később hozzá is teszi: „az optimális az, hogy az asztalos tanuljon meg fűrészelni”; hogy tisztában legyen az írott szövegek, a számok vagy a képek világával, esetleg ismerje a számítógépet és hazánk földrajzát meg történelmét – erre legyen elég a szakképzésre szánt órák harmada, a kirelejzomát. Ha szabad továbbgondolnom nb. elképzeléseit, talán érdemes volna külön csapoló-enyvező asztalos és fűrészelő asztalos képzéseket indítani, így jelentősen rövidíthetnénk az oktatásra szánt időt. Járulékos előnye az Ön nézeteinek, hogy végre véget lehetne vetni a kisvállalkozások fékevesztett burjánzásának, a félanalfabéta pozdorjalemez-fűrészelő aligha fog kisüzemet alapítani, megtalálja szépen a helyét a nagyipari szférában.
Ragaszkodjunk a szigorú szakmai képzéshez – mindenki azt és csak azt csinálja, amire az állam drága pénzén kiképezték, amire a képzettsége feljogosítja!
Hallottam olyan véleményeket – és, mondhatom, undorral fordultam el ezektől az emberektől –, amelyek szerint az, aki (nyilván) szaniteráru-nagykereskedői szakképesítést szerzett, az ne szóljon bele olyan ügyekbe, amelyekhez köz- és felsőoktatás-szakértői képzettség kell. Pfuj. Ezt nevezik, ahogyan ezt Ön sokkal jobban tudja nálam, ad hominem érvelésnek. Hiszen – most veszem csak észre – éppen Ön is él hasonló argumentumokkal: azt nyilatkozza, hogy azok ellenezték a szakképzés átalakítását, akik „egzisztenciálisan kötődtek a régi rendszerhez”. Jó, magam is felhoztam zsenge gyermekkoromban hasonló érveket, amikor a szorzótábla dolgában vitatott kérdések merültek föl, s a burzsoá áltudomány szolgalelkű szekértolójának neveztem a tanító nénit, vagy amikor vízrajzi tanulmányaim során csökött szcientista fakticizmusnak bélyegeztem a Duna és a Tisza relatív helyzetének autoriter meghatározását.
De higgye el, ismétlem: megértem Önt. Az érv oly nehezen választható el az érvelőtől – én volnék az utolsó, aki a kontextustól (s így a megszólalótól) elszakítva, valamiféle „tiszta” szöveg alapján mondanék ítéletet a megnyilatkozásokról, kiszakítva az eleven szociológiai közegből. Önnek ebben is igaza van; a régi rendszer hívei kizárólag hülyeségeket mondanak, és viszont: ami hülyeség elhangzik, az a régi rendszer híveinek szájából jön.
Köszönöm Önnek ezeket a felismeréseket, az élményt, az örömöt, az útmutatást.
