A kecske és a körtemuzsika

Amikor Sztupa és Troché elkapták Sebián atyát, mindenki csodálkozott.

Nem volt szokásuk az ilyesmi, mindig inkább a nagy dolgok előkészítésén fáradoztak, vagy mindenféle ügyek és ügy­menetek finomhangolását végezték, a piszkos munka rendszerint másra maradt. Ráadásul Sebián atya ügyében nem is volt szó semmilyen megbízóról, megrendelésről, a saját szakállukra dolgoztak, s az sem volt éppen jellemző. Csóválták is a fejüket a népek erősen, elkapni azt a szent életű plébánost, aki mindenét a szegényeknek adta, s jóban is van mindenkivel az utolsó faluvégi vasorrú bábától Kádár Jánosig, országgal-világgal. Egy alanyi békepap, minden önérdek nélkül. Nem értette senki. Nemhogy megrendelés, de személyes ügy sem merült fel, tényleg csak tisztán a művészi értékről, vagy talán a világ jobbíthatóságába vetett hitről volt szó. Ráadásul minden szinte szó szerint úgy történt, ahogy a nagykönyvben írva van. Rohadt nyirkos, piszok hideg hajnal volt, senki nem járt már az utcákon, a legutolsó korhely fráter is rég aludni tért, a kocsmák órák óta zárva, még a kakasokkal kelő parasztok sem igyekeztek biciklire kötözött kapával, hurulóval a határba. Pont az alszegi vásártérre meg aztán pláne nem tartott senki, messze volt az mindentől, ott a kocsma is csak piacnapokon nyitott ki meg vasárnap, amikor meccs volt, mert hát a focipálya is oda esett. Így aztán a leszálló helikopter zajára se rezdült egy pilla, nem lebbent egy függöny sem, akár ágyút is sütögethettek volna a vásártéren. Csak Sebián atya volt talpon, de ő annyira, hogy épp a kastély kőkerítésén mászott át egy nagy batyuval a hátán. Zömök, veres emberke volt, ügyetlenül, de elszántan kepeckedett fel a falon, mint egy árnyék. Mondjuk, A nyomorultak egyik kevésbé sikerült filmes adaptációjának az árnyéka, roppant batyujából még két gyertyatartó is kikandikált, mint akinek fene sietős, hogy le ne késse Jean Valjean castingját (bár akkoriban ezt a szót még nem használták).