A medúza nevetése

Gena Rowlands életműve

Film

Idén nyáron halt meg a nagy amerikai színésznő, a 20. század második felének meghatározó erejű művésze, aki nélkül ma nem csak a filmművészetről alkotott képünk lenne szegényebb, de a világképünk is.

Az egyszeri nézőnek két helyről lehet ismerős: az öntörvényű John Cassavetes múzsájaként (tájékozottabbnak alkotótársaként) vagy A szerelmünk lapjai az Alzheimer-kór ködében lassan eltűnő idős szerelmeseként. Egyik regiszterre sem redukálható e sokrétű színész munkássága, Gena Rowlands egyiket és másikat is mesterien művelte, s ezek együtt adják ki teljes életművét. Státustól, műfajtól és költségvetéstől függetlenül minden munkájában a maximumot nyújtotta; egy régebbi színészgeneráció nagy teherbírású képviselője volt, melynek tagjai hozzászoktak, hogy állandóan dolgozniuk kell, ha meg akarják őrizni művészi függetlenségüket és olykor szerelemprojektekre is szeretnének időt szakítani. Fáradhatatlanul dolgozott televíziós produkciókban (még utolsó éveiben is) és kisebb költségvetésű filmekben, szorgalma pedig lehetővé tette, hogy független filmekben kedvére feszegethesse képességei határait.

Ahogy példaképe, Bette Davis, úgy ő is elsősorban a női téboly avatott előadójaként lett igazán ismert, jóllehet Rowlands stílusa keresetlenebb s közelebb esik a cinéma vérité árnyalataihoz. Kivételes állóképessége (mentális és fizikai értelemben is) lehetővé tette, hogy valós időben, a legap­róbb rezdüléseket is lejátszva tegye láthatóvá karakterei érzelmeit és tudatállapotát a szenvedélytől a dühön, őrjöngésen át az önfeledt bolondozásig. Képes volt elérni a spontaneitás olyan fokát, hogy játéka improvizációnak hat, pedig ahogy Cassavetes külön kiemeli, alig fordult elő, hogy Rowlands rögtönzött volna a forgatásokon. Sőt, módszere a forgatókönyv és a szöveg aprólékos betanulásán alapult: csak miután már minden sort betéve tudott, akkor kezdte el felépíteni és kidolgozni szerepét. Ám ez a szakmai fegyelem nem jelentette azt, hogy a színésznő merev vagy komor lett volna, karizmája éppen huncutságából és humorából fakad. Férjéhez, John Cassaveteshez hasonlóan nevetése ragályos, és lerí róla, hogy bármilyen őrültségre kapható (filmjeit pedig érdemes eredeti nyelven is megnézni, mert alakításainak egyik bája kissé orrhangú, középnyugati kiejtése).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.