A medúza nevetése

Gena Rowlands életműve

Film

Idén nyáron halt meg a nagy amerikai színésznő, a 20. század második felének meghatározó erejű művésze, aki nélkül ma nem csak a filmművészetről alkotott képünk lenne szegényebb, de a világképünk is.

Az egyszeri nézőnek két helyről lehet ismerős: az öntörvényű John Cassavetes múzsájaként (tájékozottabbnak alkotótársaként) vagy A szerelmünk lapjai az Alzheimer-kór ködében lassan eltűnő idős szerelmeseként. Egyik regiszterre sem redukálható e sokrétű színész munkássága, Gena Rowlands egyiket és másikat is mesterien művelte, s ezek együtt adják ki teljes életművét. Státustól, műfajtól és költségvetéstől függetlenül minden munkájában a maximumot nyújtotta; egy régebbi színészgeneráció nagy teherbírású képviselője volt, melynek tagjai hozzászoktak, hogy állandóan dolgozniuk kell, ha meg akarják őrizni művészi függetlenségüket és olykor szerelemprojektekre is szeretnének időt szakítani. Fáradhatatlanul dolgozott televíziós produkciókban (még utolsó éveiben is) és kisebb költségvetésű filmekben, szorgalma pedig lehetővé tette, hogy független filmekben kedvére feszegethesse képességei határait.

Ahogy példaképe, Bette Davis, úgy ő is elsősorban a női téboly avatott előadójaként lett igazán ismert, jóllehet Rowlands stílusa keresetlenebb s közelebb esik a cinéma vérité árnyalataihoz. Kivételes állóképessége (mentális és fizikai értelemben is) lehetővé tette, hogy valós időben, a legap­róbb rezdüléseket is lejátszva tegye láthatóvá karakterei érzelmeit és tudatállapotát a szenvedélytől a dühön, őrjöngésen át az önfeledt bolondozásig. Képes volt elérni a spontaneitás olyan fokát, hogy játéka improvizációnak hat, pedig ahogy Cassavetes külön kiemeli, alig fordult elő, hogy Rowlands rögtönzött volna a forgatásokon. Sőt, módszere a forgatókönyv és a szöveg aprólékos betanulásán alapult: csak miután már minden sort betéve tudott, akkor kezdte el felépíteni és kidolgozni szerepét. Ám ez a szakmai fegyelem nem jelentette azt, hogy a színésznő merev vagy komor lett volna, karizmája éppen huncutságából és humorából fakad. Férjéhez, John Cassaveteshez hasonlóan nevetése ragályos, és lerí róla, hogy bármilyen őrültségre kapható (filmjeit pedig érdemes eredeti nyelven is megnézni, mert alakításainak egyik bája kissé orrhangú, középnyugati kiejtése).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.