VERZIÓ

A nevem Alice

  • - legát -
  • 2016. december 3.

Film

A tudományos-fantasztikus irodalom kedvelt témája az ember-robot kapcsolat, de mind gyakrabban hallhatunk valóságos viszonyokról is. Egyre több és mind jobb minőségű „gépembert” dobnak piacra, az alkalmazási terület a gyerekjátékoktól a szexuális eszközökig csak bővül és bővül, ám arról nem nagyon hallunk, hogy a gyártók az idős korosztályt tekintenék célközönségnek.

Sander Burger holland rendező filmje azt a kísérletet örökíti meg, melynek során az amszterdami Vrije egyetem kutatói egy startup cég, a Germans úgynevezett szociobotját, Alice-t tesztelik. Három idős asszony kapja meg a készüléket, ami elsőre „beszélő játék babának” tűnik. Csakhogy Alice-ben nemcsak csipeket, áramköröket, optikákat rejtettek el, de úgy is programozták, hogy élőszóban reagáljon gazdája megnyilvánulásaira. Voltaképpen egy társalkodónő, amit (akit) a szereplők eleinte szkeptikusan fogadnak, ám egyre jobban megkedvelik, közelebb kerülnek hozzá. Hiszen Alice-nek mesélhetnek, régi fényképeket mutathatnak, elmondhatják, hogy aludtak, mijük fáj, sőt elmondhatják százszor is azt, amire a ritkán látott unokák régóta csak úgy reagálnak: „Ezt már hallottuk, mama!”

Egyszerre biztató és rémisztő, hogy egy ilyen kis készülék mekkora változást idézhet elő a magányos, depresszióra hajlamos idősek életében. Biztató, mert egészen biztos, hogy idővel egyre jobb és intelligensebb Alice-ek jelennek meg, s rémisztő, hiszen elgondolkodhatunk azon is, hogy mi lesz, ha már nemcsak magányos, idős, reményvesztett emberek támaszkodnak majd efféle segítségre, hanem mindenki ezt, vagyis a könnyebbik utat választja.

Figyelmébe ajánljuk