VERZIÓ

A nevem Alice

  • - legát -
  • 2016. december 3.

Film

A tudományos-fantasztikus irodalom kedvelt témája az ember-robot kapcsolat, de mind gyakrabban hallhatunk valóságos viszonyokról is. Egyre több és mind jobb minőségű „gépembert” dobnak piacra, az alkalmazási terület a gyerekjátékoktól a szexuális eszközökig csak bővül és bővül, ám arról nem nagyon hallunk, hogy a gyártók az idős korosztályt tekintenék célközönségnek.

Sander Burger holland rendező filmje azt a kísérletet örökíti meg, melynek során az amszterdami Vrije egyetem kutatói egy startup cég, a Germans úgynevezett szociobotját, Alice-t tesztelik. Három idős asszony kapja meg a készüléket, ami elsőre „beszélő játék babának” tűnik. Csakhogy Alice-ben nemcsak csipeket, áramköröket, optikákat rejtettek el, de úgy is programozták, hogy élőszóban reagáljon gazdája megnyilvánulásaira. Voltaképpen egy társalkodónő, amit (akit) a szereplők eleinte szkeptikusan fogadnak, ám egyre jobban megkedvelik, közelebb kerülnek hozzá. Hiszen Alice-nek mesélhetnek, régi fényképeket mutathatnak, elmondhatják, hogy aludtak, mijük fáj, sőt elmondhatják százszor is azt, amire a ritkán látott unokák régóta csak úgy reagálnak: „Ezt már hallottuk, mama!”

Egyszerre biztató és rémisztő, hogy egy ilyen kis készülék mekkora változást idézhet elő a magányos, depresszióra hajlamos idősek életében. Biztató, mert egészen biztos, hogy idővel egyre jobb és intelligensebb Alice-ek jelennek meg, s rémisztő, hiszen elgondolkodhatunk azon is, hogy mi lesz, ha már nemcsak magányos, idős, reményvesztett emberek támaszkodnak majd efféle segítségre, hanem mindenki ezt, vagyis a könnyebbik utat választja.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.