Három filmproducer a fesztiválozó magyar filmekről

Idén egy magyar versenyfilm hasított Cannes-ban, de nincs ez mindig így. Hogyan lehet bejuttatni egy filmet A kategóriás fesztiválra, és mit gondolnak a magyar filmekről külföldön? A Proton Cinema három producerével beszélgettünk.

Három film 2014-ben, öt A kategóriás filmfesztivál: a Fehér Isten Cannes-ban és a Sundance-en, a Viharsarok a Berlinalén, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan Karlovy Varyban és Torinóban szerepelt. A három filmet a Proton Cinema (Mundruczó Kornél és Petrányi Viktória közös cége) producerei gondozták: Petrányi Viktória, Gyárfás Eszter és Berkes Juli. Őket kérdeztük: mit csinálnak a filmproducerek?

A producer lenne az a pénzt számolgató öltönyös, aki igyekszik lebeszélni a rendezőt a nyomasztásról, és eloszlatni a lila ködöt, hogy a filmtermék minél jobban eladható legyen? Áh, dehogy: „a producer egyfajta stratégiai vezető, aki a legelső ötlettől a forgatáson át a forgalmazásig navigál egy tartalmat, minden felmerülő helyzetben javaslatokat téve és döntéseket hozva arról, hogy mire van szükség az adott tartalom ideális elkészüléséhez és bemutatásához” – mondja Petrányi Viktória, a Fehér Isten producere. Ahogyan Hollywoodban, itthon is vannak koproducerek (a producerrel együttműködő, kisebb összeg és kevesebb felelősség felett diszponáló kolléga), line producerek (a pénzügyekkel és a gyártással foglalkozó szakemberek) és execu­tive producerek (kevesebb „jogkörrel” rendelkező társak). Amúgy nincs lényegi különbség Hollywood és a Róna utca közt, ott „nagyobb játszótéren játszanak, több pénzzel gazdálkodnak, és kevésbé állandó a jelenlétük a filmkészítésben” – világít rá Gyárfás Eszter, a Viharsarok producere, a Fehér Isten executive producere.

A munka az ötlet befogadásánál vagy kitalálásánál kezdődik; a hazai viszonyok között gyakoribb, hogy egy író és/vagy rendező egy filmtervvel jelentkezik be, de van, hogy a producer maga találja ki, hogy milyen filmet szeretne készíteni, és ehhez kér fel írót, rendezőt. Innentől pedig gyakorlatilag mindenütt ott van: forgatókönyv-fejlesztés, a stáb összeállítása, a finanszírozási modell kitalálása (legyenek-e külföldi partnerek, hová érdemes pályázni), az esetleges koprodukció részletei (külföldi színész vagy helyszín), casting, az időbeosztás elkészítése, gyártás, utómunka, majd a magyar és a nemzetközi forgalmazás beindítása és felügyelete, fesztiválstratégia, a bevételek koordinálása, netán a folytatás kérdése – meg minden.

Gyárfás Eszter, Petrányi Viktória, Berkes Juli

Fotó: Sióréti Gábor

„Ez nem egy lineáris folyamat, több minden zajlik egy időben. Az benne a szomorú, hogy mire eljutsz az ötlettől a világ­premierig, addigra már biztosan belekezdtél egy másik munkába. Persze örülsz, hogy beteljesedett, de soha nincs az a fellélegzés, hogy most leállunk, és pár hónapig csak fesztiválozunk az új filmmel” – mondja Berkes Juli, a Van… producere. „Nem a végén vannak az örömteli pillanatok – teszi hozzá Gyárfás Eszter. – Nekünk nem az a boldogság, amikor fellépünk a vörös szőnyegre, hanem valamikor korábban egy sokkal intimebb pillanat, mondjuk, amikor megtudom, hogy a film bejutott egy fesztiválra.”

Határon belül

„Tökéletesen megfogalmazható, a rendezővel abszolút közös cél, hogy a film alapját képező gondolat az ideális formában megvalósítva a lehető legtöbb embert szólítsa meg. Ennek elérésére különböző eszközeink vannak, de hallgatunk egymásra, nem vagyunk ellenérdekeltek” – meséli Petrányi. „És a rendezőnek sem jó, ha egyedül, konzultáció és segítség nélkül kell elkészítenie a filmjét, ezért van vágó, látványtervező, operatőr, dramaturg és producer is” – fűzi hozzá Gyárfás. Ez persze nem azt jelenti, hogy a producer ne szólhatna bele akár meghatározó művészi kérdésekbe is, hisz például ő nem tölt heteket-hónapokat a vágószobában, így afféle külső szemként is rá tud látni a készülő filmre. És aztán jön a közönség mint extrém sport; míg itthon egy 150 ezres nézőszám ritka sikernek számít, addig a hasonló lélekszámú Csehországban egy hazai alkotásra akár 800 ezren is beülnek.

„Ennek a problémának rengeteg összetevője van onnantól, hogy a nézők kedvüket vesztették, mert sok nekik nem tetsző filmet láttak, nem szívesen szembesülnek társadalmi problémákkal, s egyáltalán, hol van a kultúra helye az életükben, mennyire van pénzük moziba járni, vagy épp a sajtó milyen kontextust teremtett az elmúlt években a magyar filmnek. Erre állandóan reagálnunk kell, részben azzal, hogy folyamatosan új formákat, új tartalmakat kell felmutatnunk, részben pedig azzal, hogy mindig leg­elsősorban az érvényességet vizsgáljuk: mennyire érvényesek az adott mű állításai az elérni kívánt generáció, közönségréteg számára” – ecseteli Petrányi. Szerencsére korántsem csak addig lehet nyújtózkodni, ameddig az országhatár ér: ha a hazai összeghez hozzáadjuk a nemzet­közi eredményeket, máris más lesz a dolog fekvése – az itthon az ötezret alulról bevizsgáló Viharsarok például tizenkét országban talált magának forgalmazót, így a külföldi nézettség magasan veri az itthonit – a Fehér Istent pedig 40 országba sikerült eladni, a számokat el lehet képzelni.

A határokon túljutásnak legkézenfekvőbb és leglátványosabb – noha nem egyetlen – módja a fesztiválszereplés: minden díj vagy A kategóriás szereplés felkelti a nézők figyelmét, az pedig mágnesként vonzza a forgalmazókat. A közhiedelemmel ellentétben azonban a fesztiválokra alig-alig tud elsegíteni a lobbitevékenység, de még a marketing is inkább csak a csomagolást jelenti. Sok az aspiráns, tehát egy bizonyos minőség alatt eleve nincs esély.

Határon át

„Az ember már az első pillanatban eldönti, hogy melyik fesztiválon szeretne a legjobban nyitni a filmjével, aztán jön a második, harmadik, és már jó előre elkezdi kommunikálni a fesztiváloknak, hogy készül a film. Aztán számít arra, hogy a válogatók időben nézik meg a kész művet, sem nem túl korán, sem nem túl későn. Ha van egy erős külföldi saleses csapatod, az biztosíték arra, hogy erős lesz a jelenléted a fesztiválon” – sorolja Petrányi. „Ahhoz, hogy be tudják lőni, melyik film melyik szemle programjába illene, jól kell ismerni a fesztiválok ízlésvilágát” – mondja Gyárfás Eszter. A Fehér Istennél nyilvánvaló volt, hogy Cannes lenne az ideális célpont, Mundruczó Kornél már többször szerepelt itt; a Viharsarok témafelvetése, világa remekül illett a Berlinale Panorama szekciójába, a Van…-t pedig már jó előre, egy készülő filmeknek szervezett nemzetközi work­shopon kiszúrta Karlovy Vary válogatója.

A magyar filmet nem övezik előítéletek és összeesküvés-elméletek, alapvetően várakozással tekintenek rájuk a fesztiválokon, noha jellemzően mindig egy-egy bizonyos magyar alkotó ér el nagy sikereket, és nincs olyan általános tendencia, mint amilyen például a román új hullámnál volt. Interjúalanyaink vehemensen igyekeznek eloszlatni azt a hiedelmet is, hogy létezne ún. fesztiválfilm. Petrányi Viktória szerint „a fesztiválokon is a közönséghez szólnak a filmek, talán valamivel cinefilebbek a nézők; tulajdonképpen a fesztivál a piac minősített esete”.