Magyar Narancs: ötödik evangéliumról beszél. Netán a sajátjáról?
Abel Ferrara: A bűn és a hit civilizációjának gyermeke vagyok, amelyik égig érő katedrálisokat emelt, és a bűntudat óceánjával árasztja el a földet. Ez a film az én evangéliumom.
MN: Mária Magdolna alakján keresztül könnyebb Krisztusról szólni?
AF: Egyszerűen érdekelt az a mítosz, amelyet a személye köré szőtt az utókor. Na, nem a Da Vinci-kód-féle megközelítésről beszélek. Mária Magdolna apokrif evangéliumát filológusok és archeológusok kutatják, amióta Egyiptomban ráleltek a föld alatti tekercsekre. A 70-es években a feministák is a zászlajukra tűzték. Mindez hidegen hagyna, ha a tudomány és a történelemkutatás védőfala mögül manapság már nem gyilkolnának az eszmék nevében. Az én filmem a jelenről szól, a jelenre veti a laikus hívő, az önmagát forradalmárnak képzelő rendező, az életével meghasonlott televíziós tekintetét. Különböző utakon indulunk el valamiféle megvilágosodás felé, de hogy valaha is megérkezünk-e, az már kérdéses.
MN: Maga honnan indult és hová érkezett?
AF: Úton vagyok valami felé, amit nem ismerek, valahonnan, aminek az ismerete nem szolgált kielégítő válaszokkal.
MN: Aha... Ez így elég dodonai...
AF: Mit akar hallani?
MN: Például a személyes hitbéli késztetéseiről valamit...
AF: Katolikus családból származom. Nagy hatással volt rám az egyház gyerekkoromban. Ennek ellenére soha nem hittem a vallás mindenhatóságában, és mindabban a mázban, amit a klérus szőtt a Megváltó alakja köré. A tízparancsolat számos pontját megszegtem, és a gyakorlat próbájából tudom, hogy piszok nehéz tisztának maradni egy mocskos világban. Ám azzal, hogy a világot hibáztatom, nem jutok előre. Amióta filmeket rendezek, a bűn eredetével foglalkozom. Személyes elszámolásom van Istennel. Olykor megérintett a kegyelem állapota, ám ez soha nem tartott sokáig. Manapság valamiféle szintézis felé törekszem, ezért foglalkoztat behatóan az ember isteni és állati eredetének a kérdése.
MN: Filmje hangos vitákat gerjesztett. Egyes kritikusai szerint ellen-Passiónak szánta.
AF: Gibson filmjének hála, könynyebben találtam anyagi fedezetet az elkészítéséhez. Ám jóval korábban született meg bennem a film ötlete, mint ahogy a Passió kijött. Ráadásul egészen más filmes hivatkozási pontjaim voltak: Pasolini Máté evangéliuma, Scorsesétől a Krisztus utolsó megkísértése.
MN: Mégis, miért éppen most állt elő vele?
AF: Figyelje csak meg, minden kor akkor citálja elő a Bibliát, amikor komoly meghasonlást él át. A részemről ez belső érettség kérdése. Most tartok ott magammal, hogy isteni sugallatra nyitottan reflektáljak a kortársaim útkeresésére.
MN: Filmje minden szereplőjét a megtisztulás vágya hajtja: a Mária Magdolnát alakító színésznő zarándokútra indul Jeruzsálembe, a tv-riporter Istenhez fohászkodik beteg gyermeke életben maradásáért, egyedül a filmbeli rendező tűnik hajthatatlannak. Õ a maga alteregója?
AF: Ez a rendező egy forradalmi Krisztust visz a mozivászonra. Bármennyire megalomán is, ütközésre kényszerül a filmje ellen tüntető integralisták erőszakával. És ebben a jelenetben benne van korunk politikai hozzáállása is, amiben az egyház is vétkes. Hová vezet a vallási fanatizmus: háborúkhoz, merényletekhez. E tekintetben sem változott semmit az emberiség Krisztus óta. Az utolsó vacsora után harminc évvel lerombolták Jeruzsálemet. A mi korunknál maradva, 2001. szeptember 11. átrajzolta a világ történelmét. Félelemben, megfigyelések hálójában élünk. Máshogy nézünk egymásra. Ugyanez történt a filmkészítésben is. Manapság rendezősztárok diktálják a ritmust. Én megmaradtam kubricki rendezőnek, változatlanul hiszek az ő ledőlt piramis elméletében. A biztonság és a béke piramisa egy csapásra romba dől, ha legbelül nincsenek tartófalai.
MN: Ez a tartófal volna a hit?
AF: Nem tudom. Ha tudnám, nem filmeket rendeznék, hanem házakat építenék.
MN: Mégiscsak egyfajta lelki békét keres. Ezért költözött Rómába, a Vatikán közelébe?
AF: Õrült vállalkozás a terrorizmus első számú célpontjában, az örök városban. Mégis egyfajta biztonságban érzem magam a Trastevere negyedben, a hajdani Ratzinger bíboros közelségében, akit mellesleg nagy intellektusnak tartok. Volt vele nemrégiben egy beszélgetésem a filmemről, és nagyon nyitottnak, megértőnek mutatkozott.
MN: Elárulná, hogy miről beszélgettek?
AF: Többek között arról, hogy nagy hatással volt rám a Vatikán árnyékában írni a forgatókönyvet. Imádom New Yorkot, de számomra ez a város üressé és élhetetlenné vált a terrortámadások óta. Az emberek szemében megbúvó félelem helyett új inspiráló erőre leltem Rómában. A pápa megértette, hogy az igazságot keresem. A civilizáltnak mondott világ felépített magának egy társadalmat, amelyben minden ország minden állampolgára kizárólag a saját érdekeit tartja szem előtt. Kivétel nélkül mindenütt az erőszak vált a mindenhatóság fegyverévé. Egyszerűen képtelenség ott folytatni, ahol tartunk. Nincs, ami megállásra késztetné a saját mindenhatóságának tudatába szédült emberiséget. Kellenek a stoplámpák, a figyelmeztető jelek, különben végérvényesen átgázolunk egymáson. A világot elárasztó fájdalom és szenvedés láttán álljunk meg és nézzük meg, mit műveltünk. Nincs az a vak eszme, amiért érdemes kioltani egymás életét, elvenni mások szabadságát. Nekem rendezőként zsigeri szükségletem a kételkedés. Érdemes-e még filmeket készíteni, emberek tömegeihez szólni a mozgóképek nyelvén?
MN: Na, és érdemes?
AF: Kizárólag akkor, ha felszabadítjuk magunkat, ha készek vagyunk a számvetésre.
Mária Magdolna
Bibliai táj, bibliai hangulat: csuhák, katakomba és szent áhítat. Mielőtt minket is magával ragad: áthallás csak, az Ez az én vérem című nagyszabású botrányfilm részlete, melyet a neves színész-rendező épp Jeruzsálemben forgat. A stáb csomagol, a Mária Magdolnát játszó színésznő (Juliette Binoche) viszont marad - nincs mese, megtért.
A következő snitt volna a kontraszt: a bűnös nagyváros, New York City. A tévében vér, erőszak és véresen erőszakos vallási műsor - a kíméletlenül rámenős moderátor (Forest Whitaker) rögtön lecsap az új filmre, következő adásába meghívja a rendezőt (Matthew Modine - nem először ad alteregót Ferraránál), a színésznőt telefonon zaklatja.
A Da Vinci-kód elemeiből (az Ez az én vérem szerint is apostol volt Mária Magdolna), a Passió és a Krisztus utolsó megkísértése körüli botránykrónikákból összegyúrt film nem indul roszszul. A három főszereplő (színésznő, rendező, moderátor) ütköztetése hitvitát előlegez a tiszta forrásról meg az árucikké lett vallásról, az első fél óra után azonban letérünk az igaz útról, és a pokolra jutunk.
Persze tudvalevő, az út oda jó szándékkal van kikövezve. Didaktikus szólamok következnek, egy kínosan rosszízű parabola, gyenge színészvezetés és tartalmi hiányosságokat palástoló formai trükkök (film és tévéműsor a filmben).
A mélyrepülés a moderátor tanmeséjével kezdődik, oh, rá láthatóan nem gyakorol különösebb hatást, hogy műsorvezetőként hetente találkozik vallástörténészekkel, szerzetesekkel és bibliakutatókkal - mindenidős feleségét (Heather Graham) csalja, élő adásban támadja hátba a direktort, akinek előzőleg fűt-fát ígért, ha vállalja a szereplést.
De elnyeri méltó büntetését: asszonyka koraszül, gyermekével élet és halál között lebeg. A helyzethez bűnbánat illik: a kórházi kápolnában "Ne őket büntesd, büntess inkább engem!" felkiáltással buzgó hitgyakorlás folyik, Forest Whitaker pályafutása legkínosabb jelenetében megtér az Úrhoz.
A másik két főszereplőt, a színésznőt és a direktort útközben valahol elveszítjük - az előbbi valószínűleg leprásokat gyógyít a Szentföldön, az utóbbi - a film logikáját követve - csúnya, rossz fiú Hollywoodban vezekel.
Mit lehet ehhez hozzátenni? Azért jó tudni, hogy olyan világban élünk, ahol a rend és az igazság uralkodik, és ahol a Jóisten, ha le is sújt a bűnösökre, végül mindenkinek megbocsát.
A Best Hollywood bemutatója
