„Annyira jó minden”

Szimler Bálint filmrendező

A megjelenésünk napján mozikba kerülő Fekete pont című film rendezőjével a kussoltatás helyzeteiről, az évnyitókról, az értékrendünk fontosságáról és a filmszakma csendjéről beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: A film hőse külföldről érkezik a magyar iskolarendszerbe. Te is megtapasztaltad a különbséget?

Szimler Bálint: Felhasználtam a saját élményeimet is, hogy valami nagyobb ívű dologról tudjak beszélni. Foglalkoztatott, hogy milyen hatással van ránk ez az iskolarendszer. Egy kicsit mindig kívülről szemléltem a dolgokat, outsider maradtam, így jobban ráláttam, hogy mi is történik valójában.

MN: És milyen hatással van?

SZB: Az a fajta kussoltatás, ami az általános iskolában megy, hogy nem beszéltetik a gyerekeket, hanem egyfajta megfelelési kényszert építenek beléjük, hatással van a felnőttkorunkra és a rendszerre, amelyben élünk. Párhuzamot lehet vonni a között, ahogyan az aktuális kormány a társadalommal viselkedik, amilyen felsőbbrendű helyzetbe helyezi magát, amilyen lenézően kommunikál, és ahogyan az iskolában bántak velünk. Ez válasz lehet arra, hogy miért nem csinálunk semmit az igazságtalanságok ellen, amelyeket folyamatosan elszenvedünk.

MN: Mi a különbség az amerikai és a magyar oktatási metódus között?

SZB: Amerikában szerettem iskolába járni, itt nem, és ez nem a tanárokon múlt. Hétköznapi hősöknek tartom őket, amiért ebben a rendszerben képesek megállni a helyüket, és csodálom, hogy még mindig vannak olyan elhivatott emberek, akik a körülmények ellenére felteszik erre az életüket. De az oktatási rendszerről kritikusan gondolkodni azt vonja maga után, hogy a tanárok is rossz színben tűnhetnek fel, ezért sokat foglalkoztam ezzel a forgatókönyvben, hogy ne ez legyen a konklúzió, és inkább a rendszert tegyük felelőssé. Amerikában sokkal intenzívebben foglalkoztak az identitásfejlesztéssel, újabb és újabb csoportokba raktak az osztályon belül, így arra kényszerültem, hogy mindig új emberekkel dolgozzak együtt. A főszereplő osztály esetében is, akik majdnem minden forgatási napon ott voltak velünk, azonnal kialakultak a klikkek, a „menők” a „menőkkel, a „kevésbé menők” a „kevésbé menőkkel” verődtek össze, a klikkek pedig összezártak egymás ellen, és egy kicsit ellenünk is. Ösztönösen jött a megoldás, hogy kisebb csoportokra osszuk az osztályt, és ezen belül is folyamatosan variáljuk a csoportokat. Egy diverzebb közösség jött létre, ahol jobban ismerik egymást, és nem tudnak elzárkózni se tőlünk, se egymástól. Amerikában beszéltettek, kíváncsiak voltak rám, di­csér­tek, biztattak, Magyarországon pedig én lettem a rossz gyerek, aki nem figyel, beszél az órán, szemtelen, vagyis nem azt csinálja, amit elvárnak tőle: hogy kussol és figyel. Van az a mondás, hogyha meg akarsz ismerni egy társadalmat, figyeld meg, hogyan bánik a gyerekekkel. Szerintem ez elég pontos.