Magyar Narancs: Igaz, hogy harmincéves a film ötlete?
Andrej Koncsalovszkij: Régebbi, negyvenéves. A nagy brit rendező, Anthony Asquith kért fel, hogy írjak neki egy Diótörő-szüzsét. Balettfilmet akart készíteni belőle.
MN: Pazar szecessziós belsőkbe költöztette a klasszikus mesét. Miért épp Bécsbe?
AK: Csak a móka kedvéért. Mert tetszik az a világ.
MN: Freud miatt is, nem?
AK: A szereplők Freud teóriáját idézik a gyermekek álmairól: amit hiányolnak a valóságból, azt az álmaikba szublimálják. De nem kell ezt a filmet ilyen komolyan venni.
MN: A rezonőr, Nathan Lane Csajkovszkij-melódiára énekel arról, hogy minden relatív.
AK: Albert bácsi figuráját nyilvánvalóan Einsteinről mintáztam. A Patkánykirályból pedig Andy Warhol-hasonmást kreáltam, aki elégeti a gyerekek játékait.(E. T. A. Hoffmann meséjében Egérkirálynak hívják. - K. L.)
MN: A Patkánykirály és serege a totalitárius rendszerekre utal.
AK: Nem mondanám...
MN: A producer azt mondta nekem, hogy a regiment egyenruháját a náci zubbonyokról mintázták.
AK: Igen, a nácikról. Mert 1928-29-ben vagyunk, Bécsben.
MN: Személyes érintettség játszik közre abban, hogy érdekli a jó és a gonosz harca? A sztálinizmusban nőtt fel, apja írta a régi szovjet és az új orosz himnusz szövegét.
AK: Nem vetítenék bele ilyesmiket. De az is lehet, hogy ennél talán mélyebbre kell ásni... A fene tudja. Én nagyon boldog kölyök voltam a sztálinizmus idején. Nem kell személyes okokat keresni a témaválasztásban. Mindössze szerettem volna készíteni egy mozit, amit a szülők és a csemetéik együtt nézhetnek, mint az Olivert vagy a Mary Poppinst. Olyan filmet, amiből az európai kultúra köszön vissza. Mert nem hiszem, hogy bővelkednénk tradicionális értékeket közvetítő gyerekfilmekben. A Harry Potterben és A Gyűrűk urában nem látok mély kulturális tartalmat, csak Hollywood hatását. Az ilyenfantasy-szuperprodukcióknak nincs nemzetiségük. Fantáziavilágokba vagy posztmodernizmusba menekülünk, és közben az európai kultúra szépen felszívódik.
MN: Úgy érzi, a mai közönségnek szüksége van egy Diótörő-átiratra?
AK: A Rómeó és Júlia cselekménye nem mai, de a mának is szól, miközben egy mai történet is lehet rémesen unalmas. Kortárs mű az, ami megérint, megnevetett és megríkat. Ha untat, akkor nem az.
Kriston László
Diótörő 3DMiután felnőtt közönség számára az elmaradhatatlan karácsonyi klasszikus - szégyenszemre! - olykor már a 3D-technológia bevetése nélkül is émelyítőnek bizonyulhat, némi aggodalommal tekintettünk Andrej Koncsalovszkij adaptációja elé. Annál is inkább, mivel rossz, sőt direkte bukott híre jócskán megelőzte a pár éve hazánkban forgatott filmet - ritka egyetértést teremtve két földrész filmkritikusai és a már eleve erősen limitált vetítések gyanútlan civil nézői között. Ámde arra még ily számos gyanúok és intő jel ellenére sem lehetett érdemben felkészülni, hogy a fikarcnyit sem bécsies ál-Bécsbe telepített történet kezdetén Albert Einstein hevenyészett dalocskát énekel majd a Diótörő egyik közkedvelt dallamára: ugyan mi másról, mint a relativitásról. Ezúttal ugyanis a bohém Albert bácsi az a drága jólélek, aki ajándék gyanánt a karácsonyfa alá helyezi az elvarázsolt, helyesebben elátkozott címszereplőt. Ha még ehhez hozzátesszük azt is, hogy a derült kedélyű nagybácsit a kutyamosoly előállításában és a szemöldökrángatásban oly istenáldotta tehetségű Nathan Lane alakítja (magyar hangja: Mikó István), már kész is a film által kiváltott első sokk leltárja. Az amerikai színházi és filmvilág e kicsattanó modorú ripacsa mindazonáltal hamar bocsánatot nyer, sőt jelenléte éppenséggel a Diótörő 3D legüdítőbb - stílszerűen: relatíve legüdítőbb - mozzanatának bizonyul, holtversenyben persze a gyermekszínészek obligát bájával. A Tango és Cash orosz mestere ugyanis jószerint páratlan mélységekbe kormányozza filmjét és vele Csajkovszkij jogdíjaktól mentes, így aztán szabadon prédálható muzsikáját. Igaz, azt nehéz elsőre felmérni, hogy mennyit is ártott az énekszámokká erőszakolt dallamoknak a magyar szinkron, ám az bizonyos, hogy az áthatóan blőd jelleget nem az alámondás hazai napszámosai kölcsönözték a történetnek. Merthogy a filmben a főgonosz egy kisebb forma Hitler-klón (Patkánykirály az eredeti Egérkirály helyett), aki a tükrön át megközelíthető negatív Bécsben gyakorolja zsarnoki uralmát: elégetve minden játékot, s így fekete füstbe takarva a 3D-technológia dacára is szimpla számítógépes grafikának tűnő várost. Mintha a látványvilág egésze Tim Burton papírkosarának legmélyéről került volna elő, hogy azután néhány jobb sorsra érdemes angolszász filmszínészt keresztre feszíthessenek a komor képek előterében. S e lehangoló összképen még az sem igen változtathat, ha nyomatékosan elismételjük, hogy a Diótörő 3D nyilvánvalóan nem teljes korú szavazópolgárok számára készült. Hacsak a gyermeki riadalmat és a könnyeket nem tekintjük a jól sikerült családi filmek védjegyének, mert akkor Koncsalovszkij alkotása kétségkívül felmutathat némi eredményt. László Ferenc |
