Magyar Narancs: Ez Paul Gallico 1958-as regényének harmadik adaptációja. Mi vonzotta az alapanyagban?
Anthony Fabian: Gyerekkoromtól Paul Gallico-rajongó vagyok, a Jennie, te drága! című meseregényt olvastam tőle először, de hasonlóan szerettem a The Snow Goose című gyerekkönyvet, vagy A Poszeidon katasztrófát, amelyből remek film is készült. Mint kiderült, a Los Angeles-i menedzserem képviseli az író örököseit – ő vetette fel először a Mrs. Harris-film ötletét. A sok különleges figura, a történet bája, fordulatossága és kedvessége rögtön lenyűgözött. Hétéves voltam, amikor édesapám Párizsba költözött, így ismerem valamennyire a francia kultúrát, beszélem a nyelvet. Úgy éreztem, brit rendezőként is el tudom mesélni a sztori párizsi epizódjait, talán egy kicsit hitelesebben és pontosabban is, mint az előző adaptációk.
MN: Hozzáférést kaptak például a Dior archívumához és egykori terveihez, lemásolhatták az egykori székházát, és a márkanevet is szabadon használhatták.
AF: A cég a kezdetektől nyitott volt az együttműködésre, mert felismerték, hogy ez a történet legalább annyira része az örökségüknek, mint a ruháik. A film mágikus realizmusa miatt rendezőként nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a valóság és a varázslat között. A Dior az előbbit képviseli: a bemutatószalon, a ruhák és maga Christian Dior is valóban léteztek. Éppen ezért ragaszkodtam hozzá, hogy ezek a lehető legpontosabban jelenjenek meg a filmben. A cég csak abban akart biztos lenni, hogy a film méltó a támogatásukra. Miután viszont látták, hogy a főszerepet olyan színészek alakítják, mint Lesley Manville vagy Isabelle Huppert, nem aggódtak a minőség miatt.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
