Magyar Narancs: A kétely vagy a hit diktálta A velencei rabbit?
Giorgio Pressburger: A hit és a kétely ugyanaz. Ez a színdarab alapgondolata. Ha valaki azt hiszi, hogy a hit teljesen biztos dolgokat állít, az nem hívõ. Ez a dráma egyike a legszemélyesebb mûveimnek. Szeretném összeállítani az utóbbi években írt három színdarabomat, amelyek témája picit közös. Nagy kérdések az emberi létrõl, a mai emberrõl, arról, hogy miként találja meg magát a mai világban. Egy trilógiát tervezek belõlük, aminek Európai trilógia lenne a címe. Az egyik Magyarországon játszódik, A három anya, ami elhangzott a Magyar Rádióban, a másik Triesztben, a harmadik Velencében.
MN: Egy bizonyos Grassini rabbi élete ihletteÉ
GP: Tragikus történetrõl van szó. Grassini leukémiában halt meg, egy foghúzás után hirtelen vérezni kezdett. De nem az õ élettörténete ihlette A velencei rabbit, csak az õ emlékének ajánlottam, mert írás közben rá gondoltam. Másrészt utalni kívántam arra a párbeszédre, amit Shakespeare kezdett el A velencei kalmárban, és a saját nézõpontomat tettem hozzá.
MN: Arról van szó, hogy egy házasságon belül a férj, majd a feleség is áldozatot vállal azért, hogy a társa élhessen. Ám ez az áldozatvállalás tragédiába torkollik, a rabbi halálába. Más szóval mégsem vállalhatjuk magunkra egy másik ember sorsát, bármennyire is szeretjükÉ
GP: Ha így akarja értelmezni, ám legyen, de nem errõl van szó. Az egyéni történeten kívül vagy felül arról van szó, hogy a mai ember képes-e arra, hogy ugyanannyi felelõsséget vállaljon a másikért, mint önmagáért. Tehát hogy ugyanolyan fontosnak találja az embertársait, mint magát. A modern ember nem tesz fel kérdéseket a létezésérõl, csak a pillanatnak él, a jelen sivatagában, megfeledkezve szolidaritásról, együttérzésrõl. A mai társadalom igyekszik kivonni az embert az alól, hogy ugyanolyan fontosnak tartsuk az embertársainkat, mint magunkat. A legfontosabbak mi vagyunk, nekünk kell az elsõnek lenni, a legszebb autót vásárolni, a legszebb házban lakni, míg a másik az nem számít.
MN: Vajon mi kell ahhoz, hogy eljussunk odáig, hogy másként gondolkodjunk, hogy feladjuk az önzésünket és úgymond kilépjünk az egoizmus fogságából?
GP: Nem tudom, hogy mi kell ehhez, talán az, hogy erre neveljenek minket. A mi társadalmunk éppen az ellenkezõjét sugallja. A darwinizmus törvénye érvényesül, miszerint aki erõsebb, az gyõz, és mi elfogadjuk, hogy ez így van rendjén. Holott az ember nem azért ember, hogy a vadállatok törvényei szerint éljen, hanem azért, hogy kiépítse, kiszélesítse a kapcsolatait másokkal, a civilizációval.
MN: Ez a fesztivál mindig is szolidaritásáról, nyitottságáról volt híres. Van-e valami jelképes jelentõsége annak, hogy éppen abban az évben mutatták be A velencei rabbit a Mittelfesten, amikor ön megvált a fesztivál mûvészeti vezetésétõl?
GP: Jelképesen és valóságosan is több idõm van saját mûveimmel foglalkozni. Ráadásul ezt a színdarabot Magyarországon írtam, amikor Budapesten az Olasz Kultúrintézetet vezettem. Ám az itt rám szabott feladatok miatt nem volt idõm arra, hogy elõadjam. A hivatalos munkám, mint az Olasz Kultúrintézet igazgatása, a Mittelfest vagy Spoleto város kulturális vezetése, kissé másodlagossá vált. Most végre megvalósíthatom régi írói terveimet. Életre hívtam ezeket a teremtményeket, de nem volt rá alkalmam, hogy apaként viselkedjek velük.
MN: Az ön apasága a Mittelfest esetében is igaz, nem?
GP: Foggal-körömmel megvédtem mindentõl. Nagyon fontos dolognak tartom, hogy minden külsõ veszély ellenére életben tudott maradni.
MN: Visszatekintve arra az Európára, amiben ez a fesztivál indult, és számot vetve azzal, ahol most tart, miként ítéli meg a Mittelfest szerepét a ma Európájában?
GP: Szerintem hozzájárult a ma Európájához, amire nagyon büszke is vagyok. A huszonötök Európájának eljövetele olyan volt, mint egy álom megvalósulása. Ezt az álmot én egyes szám elsõ személyben is megélhettem, hiszen Magyarországon születtem és Olaszországban lettem íróvá, rendezõvé.
Szentgyörgyi Rita
