Interjú

„Azonnal igent mondok”

Thom Zimny filmrendező

Film

A Sly című dokumentumfilm alkotója, háta mögött egy Johnny Cash- és egy Elvis-dokuval, 2023-ban is sokat dolgozott, hiszen Sylvester Stallone mellett közel ötórás sorozatot szentelt Willie Nelsonnak és szintén zenész családjának, s egy bagatellt a festőművész Pierce Brosnannek. Nekünk pedig most elmesélte, hogyan nyílt meg a kamerája előtt Stallone, s beszélt arról is, hogyan lett belőle Bruce Springsteen állandó kliprendezője.

Magyar Narancs: Stallone-fanként vágott bele a Sly elkészítésébe?

Thom Zimny: Már gyerekként rajongtam Sly­­ért, rengeteg emlékem fűződik a filmjeihez. A fő feladatom azonban az volt, hogy elmeséljek egy univerzális történetet. Azokat a sztorikat akartam megjeleníteni, amelyek kevésbé ismertek, amelyek nem kerülnek elő, amikor Stallone elmegy egy talk show-ba vendégnek.

MN: A filmben Stallone sokat beszél, de feltűnően kevésszer teszi ezt a klasszikus, rögzített interjúhelyzetben.

TZ: Az egyik első gondolatom a forgatás előtt az volt, hogy teret kell adnom Stallonénak, csak így fog megnyílni. Betettük tehát a kamerát a főhadiszállására, ahol otthon érezte magát: kibontakozhatott, nyugodtan beszélhetett bármiről, a Rambo-filmektől kezdve a gyerekkoráig. Túl energikus, túl kirobbanó személyiség ahhoz, hogy egyszerűen leültessem a kamerák elé. Éreznie kellett, hogy ez most az ő terepe. A bábukkal és emléktárgyakkal teli szobában tényleg volt minden: Rambo, Rocky, a korábbi szerepeiért járó díjak. Tudtam, hogy mindezeket a történetmesélésben is fel kell használnom, ugyanis azt bizonyítják, hogy Stallone valódi ikon. Ahogy Sly ezek között megosztja a személyes történeteit a traumatikus gyerekkoráról vagy arról, hogyan szűrődtek be élete eseményei a művészetébe, szép lassan a bábuk és tárgyak mögött álló ember is láthatóvá válik.

MN: Egyvalami feltűnően hiányzik a szobából és a filmből: az Oscar-díj, amelyet sem színészként, sem forgatókönyvíróként nem kapott meg a Rockyért, annak ellenére sem, hogy a film nyert 1977-ben.

TZ: Az Oscar-témáról rengeteg cikk született már, ezért nem mentünk bele ebbe. Egy ilyen életrajzi filmben mindig milliónyi történetet el lehet mesélni; sokan felvetik például, hogy az Elvis-filmben miért nem tértünk ki a Memphis Mafiára. Ezek könnyű, hatásvadász dolgok. Sly esetében sokkal fontosabb volt bemutatni a Rocky mögött álló sztorit: hogy van valaki, akiről a világ nem vesz tudomást, valaki, akit senki nem ért. Stallone fogott egy tollat és megírta a történetét, igazságot szolgáltatott ennek a figurának. Alkotott valakit, aki nem pusztán egy bokszoló, sokkal több, számkivetettnek tűnik, de nagyon is méltó a szeretetre és tiszteletre. Be akartam mutatni a párhuzamot Sly és Rocky között.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.