Interjú

„Azonnal igent mondok”

Thom Zimny filmrendező

Film

A Sly című dokumentumfilm alkotója, háta mögött egy Johnny Cash- és egy Elvis-dokuval, 2023-ban is sokat dolgozott, hiszen Sylvester Stallone mellett közel ötórás sorozatot szentelt Willie Nelsonnak és szintén zenész családjának, s egy bagatellt a festőművész Pierce Brosnannek. Nekünk pedig most elmesélte, hogyan nyílt meg a kamerája előtt Stallone, s beszélt arról is, hogyan lett belőle Bruce Springsteen állandó kliprendezője.

Magyar Narancs: Stallone-fanként vágott bele a Sly elkészítésébe?

Thom Zimny: Már gyerekként rajongtam Sly­­ért, rengeteg emlékem fűződik a filmjeihez. A fő feladatom azonban az volt, hogy elmeséljek egy univerzális történetet. Azokat a sztorikat akartam megjeleníteni, amelyek kevésbé ismertek, amelyek nem kerülnek elő, amikor Stallone elmegy egy talk show-ba vendégnek.

MN: A filmben Stallone sokat beszél, de feltűnően kevésszer teszi ezt a klasszikus, rögzített interjúhelyzetben.

TZ: Az egyik első gondolatom a forgatás előtt az volt, hogy teret kell adnom Stallonénak, csak így fog megnyílni. Betettük tehát a kamerát a főhadiszállására, ahol otthon érezte magát: kibontakozhatott, nyugodtan beszélhetett bármiről, a Rambo-filmektől kezdve a gyerekkoráig. Túl energikus, túl kirobbanó személyiség ahhoz, hogy egyszerűen leültessem a kamerák elé. Éreznie kellett, hogy ez most az ő terepe. A bábukkal és emléktárgyakkal teli szobában tényleg volt minden: Rambo, Rocky, a korábbi szerepeiért járó díjak. Tudtam, hogy mindezeket a történetmesélésben is fel kell használnom, ugyanis azt bizonyítják, hogy Stallone valódi ikon. Ahogy Sly ezek között megosztja a személyes történeteit a traumatikus gyerekkoráról vagy arról, hogyan szűrődtek be élete eseményei a művészetébe, szép lassan a bábuk és tárgyak mögött álló ember is láthatóvá válik.

MN: Egyvalami feltűnően hiányzik a szobából és a filmből: az Oscar-díj, amelyet sem színészként, sem forgatókönyvíróként nem kapott meg a Rockyért, annak ellenére sem, hogy a film nyert 1977-ben.

TZ: Az Oscar-témáról rengeteg cikk született már, ezért nem mentünk bele ebbe. Egy ilyen életrajzi filmben mindig milliónyi történetet el lehet mesélni; sokan felvetik például, hogy az Elvis-filmben miért nem tértünk ki a Memphis Mafiára. Ezek könnyű, hatásvadász dolgok. Sly esetében sokkal fontosabb volt bemutatni a Rocky mögött álló sztorit: hogy van valaki, akiről a világ nem vesz tudomást, valaki, akit senki nem ért. Stallone fogott egy tollat és megírta a történetét, igazságot szolgáltatott ennek a figurának. Alkotott valakit, aki nem pusztán egy bokszoló, sokkal több, számkivetettnek tűnik, de nagyon is méltó a szeretetre és tiszteletre. Be akartam mutatni a párhuzamot Sly és Rocky között.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.