A legfontosabb kategóriákban Oscarra jelölt Good Night and Good Luck író-rendezőjeként, valamint a Sziriana motorjaként többé nemcsak szívtipró, hanem az amerikai filmművészet és társadalmi párbeszéd fontos, hangadó alakjává vált.
Magyar Narancs: A Good Night and Good Luck eléggé száraz mozi, mintha egy hosszú politikai tanórára ültünk volna be.
George Clooney: Ez egy történelmi film, nem politikai kiselőadás. A McCarthy ellen kiálló tévés figura, Edward R. Murrow szavaiból indultunk ki. Mindössze feltárok egy példát: íme, egy gerinces ember, aki következetesen kezelt egy összetett szituációt. Mindannyian szeretjük, ha a saját "fajtánkat" a lehető legjobb szemszögből láttatják, ugye? Na mármost, én liberális vagyok.
MN: Mit is mondott Murrow?
GC: A kérdés nem az, hogy Joseph McCarthy szenátornak (az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság létrehozója az 50-es években - K. L.) igaza volt-e vagy sem, amikor azt állította, hogy a kivizsgált személyek kommunista kémek. Kábé ezer emberből néhányra tudta ezt rábizonyítani. Murrow azt mondta: attól függetlenül, hogy a vádlott kém vagy sem, joga van ahhoz, hogy szembenézhessen a vádlójával. Nem lehet csak úgy börtönbe zárni valakit, akár akkor, akár most, mint a terroristagyanúval kezelt egyéneket Guantanamo Bayben, anélkül, hogy módjuk nyílna megfelelő védekezésre. Ha ezt az illető nem kapja meg, a polgárjogok érvényessége forog kockán. Murrow beszédei előhozzák az emberből a hazafiasság érzését. Eszünkbe juttatja, mik azok az alapértékek, melyekért érdemes amerikainak lenni. Ami azt is jelenti, hogy tulajdonképpen lehetsz kommunista, ha neked úgy tetszik.
MN: Elkerülhetetlen, hogy a néző párhuzamot vonjon a mai terroristaellenes paranoia és a McCarthy-féle "boszorkányüldözés" között.
GC: Az amerikai történelem is ciklikus, vannak ismétlődések. Ha jól belegondolunk, időről időre keresztülmegyünk félelemmel teli történelmi periódusokon, amelyeket egy szörnyű esemény vált ki. Pearl Harbor után például az Amerikában élő japánokat táborokba zárták. Los Angelesben a sajtóra moratóriumot szabtak ki, nem közvetíthették szabadon az eseményeket. Az oroszok elkezdik a nukleáris kísérleteket, s hirtelen a szovjet vezetésből kezdik eltüntetni azokat, akik a rendszert kritizálják. Az ilyen, félelemmel teli időszak nem egyedi eset. Repülőgépek ütköznek New York-i épületekbe, és újraindul a láncreakció. A sajtót ismét megpróbálják rendszabályozni, nehézzé válik az igazság kiderítése. Az újságírók azok, akik továbbra is küzdenek. Liberálisnak lenni, főleg a sajtóban, annyit tesz, mint kérdőre vonni a vezetést. Ez nemcsak jogunk, de kötelességünk is. Ha a kormány azt mondja, ezt és ezt fogja csinálni, demokratáknak és republikánusoknak egyaránt fel kell tenniük a kérdést: miért?
MN: A politikai filmhez politikai állásfoglalás is jár.
GC: Időszerűnek éreztük Murrow beszédeit ahhoz, hogy beszéljünk arról: a félelemkeltéssel hogyan lehet csorbítani az egyéni szabadságjogokat. De nem intéztük mi ezt a filmet egyetlen kormányzat ellen sem. Ez a mozi amúgy is semmiség a következőhöz képest: a Sziriana sokkal nagyobb felfordulást fog okozni. Abba beleizzadunk majd! A mozinak fontos felelőssége van, és gyakran él is ezzel. Az emberi jogi mozgalom már eléggé beindult, amikor meg-jelent a Találd ki, ki jön ma hozzánk vacsorára? (Stanley Kramer filmje - K. L.), melyben a főszereplő, Spencer Tracy szembesül azzal, hogy bár liberális, nehezére esik lenyelni, hogy a lánya egy fekete férfihoz akar hozzámenni. És a film elindított egy vitát. Az Oroszlánkölykökben Brando egy nácit játszott, s a film emberi arcot adott az ellenségnek tartott figurára. Az Életünk legszebb évei megmutatta, hogy a második világháború egyáltalán nem olyan diadalmas sztori, mint ahogy azt mondták. A Hazatérés meg-kérdőjelezte a hivatalos politikai álláspontot Vietnamról. És a többi kedvenc filmem: Az elnök emberei, A parallaxterv, Hálózat, Tizenkét dühös ember. Sok protestmozi készült a 60-as, 70-es években. Imádom őket!
MN: Miért vagy így rákattanva a hidegháborús korszakra, különösen a 60-as évekre?
GC: Mert negyvennégy éves vagyok. Szép idők voltak azok nekem...
MN: Személyes érintettség is indokolja a témaválasztást: édesapád tévés újságíró.
GC: A politika és az újságírás berkeiben nőttem fel. Mindig érdekelt ez a világ. Az utóbbi években abban a szerencsében lehetett részem, hogy több olyan filmet valósíthattam meg, amely ezzel foglalkozott. A televíziózás igen közel áll hozzám, mert szó szerint a tévé volt a gyerekszobám. A szüleim ott dolgoztak. Négyéves koromtól rendszeresen bejártam hozzájuk, és néztem apámat (Nick Clooneyt - K. L.).
MN: Most édesapád szócsöve lettél?
GC: Õ a példaképem. Gyakran bajba sodródott a munkája miatt. Egy időben sok borsot tört a kormány orra alá egy ohiói nukleáris erőműről szóló anyagaival. Nagyon büszke voltam rá ezért. Sűrűn váltott munkahelyet. Gyerekkoromban sokat költöztünk. Átkoztam is őt néha, ugyanis gyakran rúgtak ki minket étteremből, mint nemkívánatos személyeket. Ilyenkor egyetlen vágyam volt: bárcsak végre egyszer befogná az apám a száját, és rendesen megebédelhetnénk. Ma már büszke vagyok. Apám végül azért hagyta abba a hírtévézést, mert az egyre inkább a szórakoztatásról szólt, és nem a hírről magáról.
MN: Apád tavaly megpróbált bekerülni a szenátusba. Nem sikerült.
GC: Olyan nagyot bukott, amekkorát csak lehetett. Nem tudtam kampányolni neki, mert az kiélezte volna a Hollywood/Álomgyár kontra "Anyaföld" ellentétet. Jól ellátták a baját. Kíméletlen kampányt indítottak ellene. Olyan illusztrációk jelentek meg róla, amelyeken ő, a mindig makulátlan, öltönyös-nyakkendős figura füvezik. Soha életében nem szívott el egy árva jointot sem! Apám most 71 éves. Azt hiszem, visszavonul.
MN: Te kedvet éreznél a profi politizáláshoz?
GC: Fél évet töltöttem Washingtonban a K Street című tévészéria miatt, ami a politika berkeiben játszódik. Olyan politikusokkal voltam együtt, akiket nagyon bírok. Végül mégis arra a következtetésre jutottam, semmi pénzért nem vállalnám a politikai pályát. Túl sok a megalkuvás! A rendezés jóval szabadabb meló. Ez való nekem.
MN: De a háborúellenes aktivista szerepe testhezállónak bizonyult...
GC: "Õsöreg" liberális vagyok, és nem rejtem véka alá a jelenlegi kormányzatéval ellenkező meggyőződésemet. Ma is roppant büszke vagyok arra, hogy én meg Sean Penn kinyitottuk a szánkat, és feltettünk bizonyos kérdéseket, amelyeket az Irak lerohanásához vezető időszakban senki sem firtatott, mert hazafiatlan tettnek ítélték az ilyesfajta akadékoskodást. Úgy látom, ma már jobban mennek a dolgok: okos emberek végre fel merik tenni a rázós kérdéseket, amiket korábban nem. Olyan ez, mint egy hatalmas repülőgép. Idő kell ahhoz, hogy megforduljon. Érdekes, hogy az edinburghi G8-csúcstalálkozón két napot töltöttem egy szobában Paul Wolfovitzcal (Donald Rumsfeld védelmi miniszter helyetteseként Irak megtámadásának egyik fő ideológusa, jelenleg a Világbank vezetője - K. L.). Õ, Bono, Bob Geldof, Djimon Hounsou és én ücsörgünk egy aprócska hátsó helyiségben egy koncert alatt, és azon tanakodunk, hogyan lehetne új gazdasági csomagtervet kidolgozni a szegény és gazdag országok különbségeinek, az ötvenmilliárd dolláros deficitnek a felszámolására. Igen, ott van Wolfovitz, aki ellen kirohantam Berlinben és Angliában, és most kvázi ugyanazon az oldalon állunk: együtt fordulunk a nyilvánossághoz, segítséget kérve az eladósodott országok ügyében. Érdekes időket élünk, az biztos!
MN: A támadások, melyek az Irakkal kapcsolatos felszólalásaidért értek, nyilván kihatottak e filmre.
GC: Az iraki háborút megelőző hetekben megjelent néhány cikk, amelyben árulónak bélyegeztek. Készült rólam egy tévéműsor, amelyben azt állították, hogy a politikai nézeteim miatt vége a karrieremnek, és hogy támogatnom kellene a kormányt, bármit csináljon is.
MN: Hollywoodban túlnyomórészt liberálisokat, demokratákat lehet találni.
GC: Amiért támadják is a filmipart rendesen. Mi, liberálisok úgy érezzük, társadalmi kérdésekben nem álltunk olyan sokszor a rossz oldalon, mint amennyire az ellenünk felhozott vádak és kritikák ezt megpróbálják elhitetni. Nem akarom azt mondani, hogy a konzervatívok rossz emberek, nem a társadalom polarizálásában utazom. De a salemi boszorkányüldözés igazságtalan volt, Vietnam is rossz ötlet volt, továbbá mi szorgalmaztuk, hogy a nők is szavazhassanak, és hogy a feketék a busz elején foglalhassanak helyet. És mi mondjuk, hogy McCarthy egy barom. Amire emlékeztetni kell az embereket. Nemcsak azért, mert a Los Angeles-i tesztvetítésen a közönség egyharmadának gőze sem volt arról, ki az a McCarthy, hanem főképp azért, mert egyes fickók manapság megpróbálják elhitetni, hogy Murrow volt az áruló és McCarthy a jó fiú. A The New York Post leközölt egy olyan írást, amely azt állította, a filmem egy liberális baromság lesz, mert tudjuk, hogy McCarthynak igaza volt...!
Úgy fogtunk neki a munkának, mintha újságírók lennénk. Éveket töltöttünk a forgatókönyv írásával. Minden jelenetet a meglévő források, a Murrow-val dolgozó Joe és Shirley Wershba, a szerb napilapok olvasása miatt kommunista-gyanúba keveredett Milo Radulovic a hírszerkesztő Fred Fiendly vagy David L. Halberstam (médiaelemző, fő műve: Mert övék a hatalom - K. L.) könyvei alapján rekonstruáltunk. Igazi double-sourcing: csak akkor raktunk bele a filmbe egy jelenetet, ha két megbízható forrás is említette.
Gyerekkoromban három országos csatorna létezett. Tehát három híradóból rakhattad össze, mi történik a világban. Ezek többnyire ugyanazokat az információkat tárták eléd az eseményekről. Ma azonban a televíziózás százharminc különböző csatornára bomlott szét. Mindegyik egy speciális hitrendszert vagy ideológiát szolgál, és ezen megszűrve közvetíti a "tényeket". Ha három éve a konzervatív Fox Newsra kapcsoltál, csak azt hallhattad, hogy Szaddám Huszein az al-Káidával van kapcsolatban, és része volt a szeptember 11-i eseményekben. Meg hogy az irakiak tárt karokkal vártak minket, miután agyonbombáztuk a városaikat. Ezek nem tények! Aztán a CNN-re kapcsolsz, ahol remélhetőleg azt mondják, mindez nem igaz, a tények ezek és ezek. A média szereplői teljesen eltérő tényrendszerekkel dolgoznak, s ez polarizáló hatású. A probléma nem megoldhatatlan, csak éppen visszafordíthatatlan! Nem hiszem, hogy vissza lehetne menni a múltba. Jó régen volt az, amikor egy Walter Cronkite vagy egy Edward R. Murrow lehetett Ameri-ka legnagyobb tekintélyű véleményformálója. Nagy veszélyt hordoz magában az, hogy az emberek többsége egyoldalúan szerzi az információt a világról: kizárólag a tévéből.
MN: Először akkor tértél le a férfi sztárok kitaposott útjáról, amikor minőségi filmekhez adtad a neved producerként (Távol a mennyországtól, Álmatlanság, Széftörők, A fiók, A Scanner Darkly).
GC: A Section 8 nevű produkciós cégünkben a külföldi és a független filmekhez hasonló alkotásokat akartunk gyártani, mégis a konzervatív stúdiórendszeren belül, ahol sokkal jobbak az anyagi lehetőségek. Olyan projekteket, amelyekhez nem feltétlenül kezdenek hozzá önmaguktól a stúdiók. Steven Soderbergh a független filmes világban elsajátított tudását próbálja vegyíteni a stúdiók gondolkodásával, erről szólt a Mint a kámfor.
MN: Soderbergh jó pár éve az üzlettársad.
GC: A filmbiznisz nagyon furcsa, széttartó szakma. Ha olyan emberekkel találkozol, akikkel egy húron pendülsz, össze kell tartanotok.
MN: Első rendezésed, amely még viszonylag kommersz munka volt, megbukott a mozipénztáraknál. Most sokkal nagyobb kockázatot vállaltál.
GC: Eléggé lehangolt az a bukta. Egy-két hónapra visszavonultam Olaszországba. Körülnéztem: itt vannak a barátaim a házamban, akkor meg miért nem érzem jól magam? Megtettem mindent, ami tőlem tellett, elégedett vagyok az eredménnyel. Hogy nem kerestem rajta dollármilliókat, na és? Az ", testvér, merre visz utad?-at sem fogadták jól, amikor kijött, de végül összekapart tizenhárom millát. A Sivatagi cápákat meg végképp nem, de aztán Amerikában elég jól szerepelt. A Mint a kámfor megbukott, de azt hiszem, a Warner stúdió örült neki, hogy elkészült. A Solaris is nagyot bukott. Az ember próbálkozik.
MN: Hogyan egyezteted össze személyiséged "szívtipró" és "politikai" oldalát?
GC: Nézzünk szembe vele: eléggé publikus az életem. De a comói tóparton, a házamnál jobbára békén hagynak. Mindig van ugyan egy-két kivétel, seggfejek, akiket nem lehet levakarni, de általában vidáman teniszezhetek, focizhatok meg motorozhatok arrafelé. Szenvedélyes, romantikus-politikus alkat vagyok. Roppant mód izgat az, mire képes egy ország, mit tesz magával a világ, és ezzel az érdeklődésemmel néha bajba kerülök. Ami a magánéletemet illeti: ha randizni kell, biztosan demokrata pártkongresszusra viszem a lányt!
