A butaság univerzális - Matthijs van Boxsel szerint ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy A butaság enciklopédiája című könyvét immár 17 nyelvre lefordították. Meg talán az is, hogy ami a balgaság dicséretét illeti, a hollandusoknak nincs párjuk az irodalomban. A szerzővel budapesti látogatása alkalmával beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: A könyvéből úgy tűnik, mindenről a butaság jut eszébe.
Matthijs van Boxsel: Az interjúnk előtt a belvárosban sétáltam, és örömmel láttam, hogy tele a városuk szebbnél szebb kariatidokkal. Nagy kedvenceim ezek az erkélyeket tartó emberalakok, rögtön eszembe is jutott Alberto Savinio egy idevágó, csodás története a butaság házáról és a gazdát kérdőre vonó, erkélyt tartó kariatidról, úgyhogy attól tartok, igen, majdnem mindenről ez jut az eszembe.
MN: Hazájában 1999-ben jelent meg A butaság enciklopédiája. Azelőtt mivel foglalkozott?
MVB: Azelőtt is a butasággal. Az enciklopédia előtt már három másik könyvem is megjelent a témában, és azóta még írtam másik hármat, nem fogja kitalálni, miről! A butaságról. Ez összesen hét könyv, tulajdonképpen az egyes darabok is egy nagy enciklopédia részei. A klasszikus enciklopédia mindent elbír, az egész világ elfér benne. Diderot vagy d'Alembert most biztos helyeselne.
MN: A butaság természetével kapcsolatban volt, hogy megbicsaklott a tudománya, és téves megállapításra jutott?
MVB: Ilyesmi, s ez nem túl biztató jel, nem történt. Pedig kellett volna, hiszen a könyvem tanulsága is az, hogy ha már úgyis elbukunk a butaság elleni harcban, márpedig ez elkerülhetetlen, akkor próbáljunk meg legalább stílusosan, a lehető legmagasabb szinten bukni. Persze nekem is megvannak a magam bukásai, például ott van A butaság topográfiája című munkám, jobban mondva épp az a baj, hogy egyelőre nincs sehol, mert már 10 éve be kellett volna fejeznem, de nem ment. Ebbe a könyvbe a világ közmondásosan legbutább helyeit szedtem össze, meg a tőlem telhető válaszokat, hogy miért is ez a nagy lesajnálás ezekkel a helyekkel szemben. Eddig 800 oldalt írtam össze. Gondolhatja, mekkora öröm ez a holland kiadómnak.
MN: Honnan szerzi a butaságtopográfiai ismereteit?
MVB: Gyűjtögetek. Folyamatosan járom a világot, felkeresem a folklórral foglalkozó intézeteket. Magyarországon viszont eddig még senki sem világosított fel, hogy hol vannak a közmondásosan buta helyek. Amikor legutóbb itt jártam, nagy bátran felszólítottam egy tévéműsorban a nézőket, hogy küldjenek tippeket a buta helyeket illetően. A felvétel után a műsorvezetőnő azt mondta, hogy ne számítsak nagy sikerre, mert a magyarok nem eléggé büszkék ahhoz, hogy elárulják a buta helyeiket. Csak azok az emberek kaphatók ilyesmire, akik valóban büszkék, és nincs veszítenivalójuk.
MN: Itt az idő, hogy megnevezze, kik e tekintetben a legbüszkébbek.
MVB: A belgák, természetesen. Messze ők a legbutább nemzet a világon, legalábbis ez derül ki azokból a saját butaságukról szóló történetekből, amiket ők terjesztenek önként magukról. Büszkék is, de persze nem a belgaságukra, hisz' ilyen nem létezik, hanem minden kis közösség a saját történeteire.
MN: Azt nyilatkozta, hogy 1992-ben állította be a saját butaságrekordját. Mi történt?
MVB: Egyszer csak, biciklizés közben megvilágosodtam, és azt hittem, megtaláltam a megoldást a világ összes problémájára. Az elmélet lényege elfért egy oldalon, de elkapott az íráskényszer, s meg sem álltam több ezer oldalig. Az egész eddigi munkásságom az akkor megtermelt oldalakon alapszik. Természetesen a butaság állt a középpontban, s erre építettem egy hatalmas, ezerfelé elágazó rendszert, amit aztán az egyetemi előadásaim során ki is fejtettem, nagy sikerrel. Négy egyetemen is tartottam előadásokat. Aztán egyszer, a ki tudja, hány ezredik oldalnál, elővettem azt a bizonyos legelső oldalt, amire az alapteóriát kifejtettem. És egész egyszerűen nem értettem, mi van oda írva, nem értettem a saját logikámat, az érveim közti kapcsolatot. Akkora kudarc volt, olyan stresszhelyzet, hogy a testem felmondta a szolgálatot. Párizsban történt, séta közben egyszer csak elájultam. A stressz, ez a modern butaság, engem is elért.
MN: Visszavett a munkatempóból?
MVB: Ha tehetném, reggeltől estig csakis a butaságot tanulmányoznám, de nem tehetem, a szívem nem bírja, gyógyszert is kell szednem. Két éve viszont, megint csak biciklizés közben felötlött bennem a régi nagy butaságelmélet új változata, mely természetesen megint csak a világrejtély megoldásával kecsegtetett - megint csak kénytelen voltam leszállni a bicikliről. Időközben viszont megtanultam, hogy ne az igazságot hajkurásszam, csak élvezzem az érveim szépségét. Ezt teszem most is; ez az új rendszer már puszta patafizika, ami a képzeletbeli megoldások tudománya. A patafizika remek módja a butaság élvezetének.
MN: A butaság a nyugati civilizáció alapja. Ezt állítja ön, de mit mondanak azok, akiknél kihúzta a gyufát ezzel a megállapítással?
MVB: 'k azt mondják, hogy nem kell engem komolyan venni, hisz' nem is vagyok filozófus. Ami igaz is, és bármennyire is élvezem a filozófiát, engem nem a filozófiai, hanem az irodalmi igazságok érdekelnek, amiket a szépségükért, és nem a logikájukért lehet szeretni. Konzultáltam egyébként filozófusokkal, és nem volt ellenvetésük az enciklopédiában leírtakkal szemben. Az irodalmi ítélet viszont az volt, hogy A butaság enciklopédiája túl filozofikus. Akármilyen is legyen, a lényeg, hogy a butaság gyógyíthatatlan, de kezelhető. Például humorral. A franciák nemrég kitaláltak viccből egy filozófust; ő lett Jean Baptist Botul, az Immanuel Kant szexuális élete című mű fiktív szerzője, akitől aztán, abban a hitben, hogy Botul tényleg létezett, a közismert francia filozófus, Bernard-Henri Lévy is idézett. Nagy pillanata volt ez a patafizika történetének.
