Film

Egy tüzelő fekete-fehér meg egy kicsi, játékos vörös macska a két lény, amely egyértelmű életjelet mutat hősünk, az ifjú, de máris az elcseszett élet és általános lúzerség kilátásával jobb sorsra érdemesként hadakozó Henrik környezetében. Elsörözget vagy éppen szippant, szív totál függő, immár börtönviselt bátyja társaságában.

Ritkán szakad ilyen váratlanul ekkora lehetőség és felelősség dokufilmes nyakába. Kari Anne Moe rendező eredeti kérdésfeltevése itt és most különösen érdekes: hogyan kapcsolódhatnak be a középiskolások a közéletbe, hogyan működhet egészségesen a demokratikus pártpolitika - tehát nem civil protestmozgalmak - az iskolában?

Rodney Ascher monumentális dokumentumfilmje a Kubrick-rajongóknak, azon belül is a Ragyogás-fanatikusoknak készült. Az ötlet adja magát: Kubrickot enigmatikus, szimbólumokkal operáló, valahány apró részletet és vizuális hatáselemet alaposan kidolgozó, ravasz alkotóként ismerte meg a világ (a doksi utal is legendás 200-as IQ-jára). S ha egyszer a figyelmét semmilyen részlet sem kerülte el, akkor érdemes is szemrevételezni azokat az apróbb-nagyobb motívumokat, színeket, formákat, számokat, látszólagos következetlenségeket és Escher-grafikákat idéző térbeli illúziókat.

Nem az első, és egészen biztos, hogy nem is az utolsó dokumentumfilm ez a 2011-es egyiptomi forradalomról, amikor egy szerény méretű tiltakozó megmozdulás egyre erőteljesebb utórezgései 17 nap alatt lemondásra kényszerítették a diktatúra első emberét. Fredrik Stanton, a rendező nem filmes, hanem politikatudós: kissé iskolásan, viszont jól áttekinthetően tárja fel interjúrészletekkel a forradalom okait, amelyek közül - mint tudjuk - a leginkább figyelemre méltó a közösségi média központi szerepe a tüntetések szervezésében. Hatalmas gyűjtőmunkával járhatott a film elkészítése: hírügynökségi tudósítások és magánfelvételek tömegéből kétségkívül a legdrámaibb, leginkább életközeli részletek futnak előttünk sűrű intenzitással - nem beszélve a bőséges interjúrészletekről, amelyek jelen idejű lelkesültsége is segít kialakítani a "mintha ott lettünk volna" érzését.

Vidám indonéz tömeggyilkosok profi filmes keretek között - mintha mi sem lenne természetesebb - rekonstruálják egykori brutális tetteiket Joshua Oppenheimer dokumentumfilmjében (a rendezővel készült interjúnk a március 21-i számban).

Amikor Sztupa és Troché a kézipályát a strandtól elválasztó korlátnak dőlve nézték a focizókat, zsibongott a SZOT-Ezüstpart Üdülő. Délelőtt volt, már a második turnus is megreggelizett, fennjárt a nap, de még nem tört ki a rekkenő hőség, ami az elmúlt napokban dél körül érkezett. Az ég vakítóan kék volt, még kósza bárányfelhőcske sem tűnt fel a sarkában, a víz meg zöld, egészen halvány, már-már sárgába játszó, de mégiscsak zöld, pusztán az északi oldal hegyei vontak köré szemben néhány árnyalattal sötétebb karimát.

Van két ember, akik valóságos kapcsolat (bizalom, őszinteség, a másik szabadságának, integritásának tiszteletben tartása) nélkül, mégis pusztító társfüggőségben élnek. Egyikükben felébred a vágy, hogy ennek véget vessen.

Megvan annak a sajátos bája, ha az ember fél füllel fárszi, héber vagy koreai szöveget hallgat, a másik fülével a szomszédja fejhallgatójából nem is olyan diszkréten duruzsoló magyar szinkrontolmácsolást, miközben alapvetően mégiscsak az angol feliratot próbálja követni, ahogy annak is megvolt a varázsa, amikor a gyorsvonat sebességével hadaró tolmács próbálta követni az éhségsztrájkoló Michael Fassbender és a vele lételméleti vitába bocsátkozó pap vágás nélkül felvett, jó tízperces diskurzusát az Éhségben.

Horst Tappert, vagyis a táskás szemű Derrick felügyelő kétségtelenül tagja volt a Waffen-SS-nek. De mi tudható társáról, a Harry Kleint adó Fritz Wepperről? Elmondjuk, és dögös képgalériával is kábítunk!

Hollywoodi veterán, olyan filmek rendezője, mint a Carrie, a Gyilkossághoz öltözve vagy A sebhelyesarcú. Egy párizsi hotelszobában ült le velünk beszélgetni, mert Gyilkos vágyak című filmjét nemrég mutatták be a pesti mozik.

Hogyan lehet eljutni a pornófilmektől a Ragadozóig, és miként válik Bátor Sasból Csingacsguk? A filmtörténet 5 feledhetetlen valódi indiánját bemutató cikkünkből ez is kiderül.

Mondhatnánk úgy is, hogy mára divatba jött Magyarországon a rövidfilm, végtére is könnyű neki, ha egyszer nem készülhetnek nagyjátékfilmek, vagy a hazai filmgyártás épp most ért azon - termékenységgel alig is kecsegtető - szakaszába, amelyben a mozi a politikai kontraszelekció kisszámú kedvezményezettjének lesz csak privát öröme. Ezzel együtt vagy ennek ellenére a Daazo.com (European Short Film Centre) huszonhat rövid darabot bemutató, Friss hús című fesztiválján úgy tapasztaltuk, hogy egyre többen vannak, akik nem pótszerként tekintenek e műfajra.