Interjú+Kritika

Bourvil, a fakabát

Bibo Bergeron animációsfilm-rendező

Film

A hollywoodi szuperprodukciókon edzett direktor európai szuperprodukcióra nyergelt A párizsi mumus kedvéért. Nekünk Luc Bessonról és az óriásbolhákról mesélt párizsi találkozónkon.

Magyar Narancs: Mit szóltak a leendő finanszírozók, amikor egy óriásbolháról szóló filmtervvel állt eléjük?

Bibo Bergeron: Remek, remek, mondták, óriásbolhás rajzfilmet még nem láttunk. Na, és mennyibe fog kerülni nekünk ez a bolha? Mondtam, cirka 28 millió dollárba. Na, akkor lett egy kis csend. De az azért sokat nyomott a latban, hogy mögöttem volt már a Cápamese, amit Hollywoodban készítettem.

MN: Ez a 28 millió az animációs filmek piacán mekkora összegnek számít?

BB: A Cápamese 100 millió dollárba került, ez annak az egyharmada. Európai viszonyok közt azért szép summának számít. A Persepolis például 10 millióból jött ki.

MN: A saját szemével láthatta, hogyan működnek a nagy hollywoodi animációs műhelyek. Mi különbözteti meg őket egymástól?

BB: Vizuálisan nincs komoly különbség a nagy hollywoodi stúdiók filmjei közt, az amerikai animációs filmek nagyjából ugyanúgy festenek, senki sem tör Miyazaki vagy a Persepolis babérjaira. Inkább a történetmesélésben látom a különbséget. A Pixarra a karakter-központúság a jellemző, és a koncepció finomhangolásában nagyok, ékes bizonyítéka ennek a Toy Story. A DreamWorks (Bergeron náluk készítette a Cápamesét - K. G.) a gegekre megy rá, a Shrekben egyik geg követi a másikat, és a filmes utalások tömkelege is az ő mániájuk. A Pixar is csinálja, de nem ekkora vehemenciával. Aztán ott van a Sony vagy a Fox a Jégkorszakkal; abban is sok a geg, de ők inkább a burleszkszerű slapstickre mennek rá.


MN: A párizsi mumusba is rejtett utalásokat?
BB: A Cápamesében minden percben el kellett sütni valamilyen filmes vagy másfajta kulturális utalást. Belefáradtam egy kicsit, úgyhogy most inkább hanyagoltam ezt a módszert. De egy azért van benne: volt nekünk egy nagyon híres komikus színészünk, Bourvilnak hívták. Akinek nagyon éles a szeme, kiszúrhatja az egyik filmbeli fakabát alakjában.
MN: A film képi világa hogy jött össze?

BB: A történet 1910-ben, a nagy párizsi árvíz idején játszódik. Nagyon sok korabeli felvétel készült erről az időszakról. De festmények is hatottak rám, Gustave Caillebotte vagy Alfred Sisley képei. Ahogy a párizsi háztetők a téli reggel fényeiben fürdenek, azt Sisleytől vettem. És a kékes árnyékokat is. A kabarék világát pedig Toulouse-Lautrectől. Mintának három valódi helyet használtunk, részben a Le Chat Noirt, részben a Moulin Rouge-t, részben a Le Trianon színházat.

MN: A párizsi mumusnak Luc Besson a producere. Besson 2010-es, élő szereplős filmje, az Adéle és a múmiák rejtélye nagyon hasonló miliőben játszódik. Véletlen az egybeesés?

BB: Eléggé régen, valamikor 2005 táján kezdtem írni A párizsi mumust, és rá egy évre találkoztam Bessonnal. Gyanítom, inspirálóan hatott Bessonra a történet, biztos úgy gondolta, miért pont ő ne csináljon valami hasonlót. ' Tardi képregényeit használta, rám viszont inkább Gaston megrajzolója, André Franquin volt hatással.

MN: Beleszólt a filmbe, vagy csak a pénzt adta?

BB: Az elején segített egy kicsit gatyába rázni a történetet, de ez nem volt több két találkozásnál. Egy kicsit alakítgattuk a struktúrát, betetetett a filmbe egy gatyalecsúszós geget, aztán azt mondta, innentől azt csinálsz, amit akarsz, a te filmed.

MN: És már utalta is a 28 milliót?

BB: Az azért nem ment ilyen könnyen. De Besson cége (EuropaCorp - K. G.) erős, megvannak a forrásaik és a megfelelő összeköttetéseik egy ilyen volumenű projekthez. Franciaországban még mindig van valami szégyellnivaló abban, ha valaki egy rajzfilmmel akar pénzt csinálni. Amerikában nagyobb respektje van az animációnak, a stúdiók pontosan tudják, mennyi pénz van a dologban, az ő szemükben nincs különbség egy nagyszabású Will Smith-akciófilm és egy nagyszabású animációs film között. Mindkettővel sokat lehet keresni, és ezt nem is szégyellik.

A párizsi mumus

Igazán jó hír mindazoknak, akik "bolhák a francia filmművészetben" címmel kívánnak szakdolgozni: Az elveszett gyerekek városa idomított harci bolhái után ismét fontos szerep hárul e meglehetősen mostohán kezelt ugrólábúra. Bibo Bergeron nemcsak főszereplő-választásában volt bátor, de meglépte, ami ellen óva int a mondás: bolhából csinált elefántot, azaz egy majomháton élő mezei bolhát nagyított fel akkorára, hogy az mindenkinek szemet szúrjon.


 

A mindenki alatt a múlt századelő Párizsának néhány kedvesen elrajzolt, jellegzetes alakját kell érteni, köztük az elmaradhatatlan dizőzt, a pöffeszkedő főrendőrt és két fiatalembert, akiket méltán illethetnénk a Hebe és a Hurgya nevekkel (valójában Raoul és Emil). Bolhányi szépséghibája a történetnek, hogy olyat nem nagyon sikerült találni a szereplőknek, ami egy muzikális óriásbolha esetében könnyen elnézhető, mert telitalálat a figura, de az animációs emberkék láttán könnyen az az érzésünk támadhat, mintha már láttuk volna őket valahol, talán valamelyik hollywoodi animációban statisztálni. Ezt a történetet a bolha viszi el a hátán meg a 10-es évek Párizsa; közhely-animáció az egész város, de öröm nézni.

Forgalmazza a Fórum Hungary


Neked ajánljuk