Még be sem töltötte a harmincat, amikor már volt két Oscar-jelölése. A Harcosok klubja, Amerikai história X, a Legbelső félelem, A vörös sárkány, Az olasz meló, a Larry Flynt harmincnyolc éves sztárja most a Maugham-féle Színes fátyol legújabb mozis átiratában látható. Cannesban beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Brit gentleman vagy egy elegáns Maugham-melodrámában. Ez új?
Edward Norton: Ami igaz, az igaz, ennél tragikusabb és összetettebb figurákkal váltam ismertebbé. Amelyeknél a néző intuitívan érezte, hogy tragédia vár rájuk. Modern tragédia az, ami könnyeket varázsol elő a nézőből. Mert van benne igazság. A klasszikus definíció szerint a tragikus főhős azért bukik el, mert nem tudja kontrollálni saját túlkapásait, azt, hogy végletekbe sodródik. Alakját egészen korán belengi a vész előszele. Bukása elkerülhetetlen. A néző azért érez együtt vele, mert bizonyos mértékig saját magát látja benne.
MN: Legtöbbször különleges férfiakat keltesz életre, akik rendkívül intelligensek, s a filmsztorik trükkös fordulatai is gyakran nekik köszönhetők.
EN: Na igen, mert sokkal izgalmasabb olyasvalakit látni elbukni, akiben nagy a potenciál. Akiben hatalmas képességek vannak. Az ilyen zuhanásban több a költőiség is. Ebben a Maugham-filmben viszont csak a járvány visz el.
MN: Visszautasítottad az Amerikai Pszicho és a Ryan közlegény megmentése főszerepeit. Hogyan választasz?
EN: A biztos jel: a nagy filmek sosem rágnak mindent maradéktalanul a szádba. Ha úgy hagyod ott a mozit, hogy mindent tudsz, a film lekerekítette neked a valóságot, tehát szimplifikált. Vagyis lószart sem mondott! Ennyi erővel gyerekeknek is szólhatott volna.
MN: Jókor mondod, Hollywood épp konzervatív időszakát éli.
EN: Nem kell ezen csodálkozni. Ha az elnökről úgy beszélnek külföldön, mint aki cowboy-magatartással politizál, akkor mit várhat az ember? A vadnyugati értékek, a klasszikus amerikai értékrend mitikus víziójában látjuk magunkat. Amit az individualizmus étosza hajt. Hogy védd meg magad, a családod, az üzleted. Persze fegyverrel. A puskákhoz fűződő románcunk nemzeti méreteket ölt - és veszélyes következményekkel jár. Fantáziavilágban élünk. Mert annak a kornak és annak a világnak, amelyben ilyen megfontolások alapján kellett működni, rég vége. De mi ezt nem láttuk be.
MN: Akkor mit lehet tenni - mármint filmesként?
EN: A megoldás a rendező személyétől függ. Azok közül, akikkel dolgoztam, David Finchert, Milos Formant, Spike Leet, John Dahlt és David Jacobsont sorolnám még ide. 'k mind excentrikus filmkészítők, akik olyan hiteles látképeket, víziókat kínálnak, amelyek maximálisan egyediek, személyesek. Ezt a kvalitást nagyra tartom. És ugye egyikük sem próbál szimpla tanmesét leszűrni a világból - míg a többiek teljes erőből ezen vannak. Erre mondom mindig azt: a subtextből textet csinálnak. A mögöttes rétegekből, felhangokból és mellékzöngékből hangzatos, kimondott, didaktikus matériát gyúrnak. A legjobb rendezők inkább arra törekszenek, hogy érzelmeket váltsanak ki a nézőből, konfrontálják őket karakterekkel és szituációkkal, és kikényszerítsék belőlük azt, hogy elgondolkozzanak, hogyan viseltetnek a főszereplő és a cselekvése iránt. Nem jelzik folyton azt: ez helyes, ez meg helytelen.
Kriston László
Színes fátyol
Naomi Wattsot egy fatörzsnek döntve hagytuk el legutóbb: az unatkozó háziasszony kielégítésén a házibarát dolgozott gőzerővel, lett is nagy érzelmi felzúdulás a politikailag oly korrekt kertvárosban. Watts testi-lelki lemeztelenítését a Már nem lakunk itt rendezője, John Curran végezte el, s minthogy a művelet kritikai visszhangja kedvező volt, ezek ketten újabb fatörzsek után néztek. W. Somerset Maugham Színes fátyol című regényében a kérdéses fát is megtalálták, de nem vesztették szem elől a dús aljnövényzetet sem. Kevésbé ködösen fogalmazva, e múlt század eleji, erősen kosztümös történetben egyszerre kaptak lencsevégre két érdekkapcsolatot: a konok tudósember és a csapodár szépasszony, illetve a britek és kínaiak együttélésének tarthatatlanságát. Szép-szép, de múltkor is hogy megjártuk, amikor Merchant és Ivory próbálkozott ilyesmivel A fehér grófnőben; szegény Ralph Fiennes, e derék angolra volt ráépítve az egész, meg arra a téveszmére, hogy egy vak európai milyen jól mutat a korabeli rizstáblák között. A gyarmatponyva és a rizsföldábrázolás veszélyei ezúttal is fennállnak, vak ember azonban nincs, van viszont szerelmi vakság és kolera. Jelenetek egy házasságból kolera idején - hát, meg kell hagyni, nem lehetett könnyű ennyi műfajban egyszerre helytállni, de a színészeink szerencsére elviszik a balhét, pedig még csak nem is az anyatejjel szívták magukba az ötórai teát. Meglehet persze, hogy ennek semmi jelentősége: Edward Norton és Naomi Watts egyszerűen csak piszok jó színészek, akik nem vesznek el sem a házikabátban, sem a selyemlegyező mögött.
Forgalmazza a Mokép
