Dizsi ´98: Szállodaporta-parti

  • 1998. december 3.

Film

Hol vannak már azok az idők, amikor különleges eseménynek számított, ha acid partit rendeztek valahol az országban. Amikor száz-százötven elvetemült szinte kötelességének érezte, hogy felkeresse azt a pincét, barlangot, hegyoldalt, erdei tisztást, ahol megszólaltak az új időknek új ritmusai, és azt is, hogy folyamatosan táncoljon egészen másnap délig, a harangszóig.

Acid a Lidóban

Hol vannak már azok az idők, amikor különleges eseménynek számított, ha acid partit rendeztek valahol az országban. Amikor száz-százötven elvetemült szinte kötelességének érezte, hogy felkeresse azt a pincét, barlangot, hegyoldalt, erdei tisztást, ahol megszólaltak az új időknek új ritmusai, és azt is, hogy folyamatosan táncoljon egészen másnap délig, a harangszóig.

Az időkről és a ritmusokról azóta kiderült, hogy nem is olyan újak, a barlangokról és a hegyoldalakról meg az, hogy nem lehet őket rendesen behangosítani, az acid pedig már réges-rég lefutott.

A római-parti Lidó Sportszálló aulájába meghirdetett partin azonban még érződött a kezdetek lelkesedése. Egy olyan lepusztult szállóból, mint a Lidó, ugyanis csak határtalan odaadással és biztos érzékkel lehetett valami aurát kicsiholni. Kár, hogy a szervezők figyelmét elkerülte: november vége van, és a fűtést forralt borral és ipari hőlégfúvókákkal nem lehet helyettesíteni. Mint ahogy a vécét sem két darab ToiToi-jal.

A tapasztalt partijáró népség persze úgy gondolta, hogy a rángatózás majd felmelegíti. Naga vagy DJ Garázs rendesen nyomta is a talpalávalót. Be is indultunk volna, ha például a belső terem hangfalai nem mondják fel félóránként a szolgálatot. Amikor viszont működtek, azt lehetett hinni, hogy egy felbőszült helyi traktoros brigád készül rohamra a piros sarokból.

Lassan már mindenütt bele kell nyugodni, hogy a DJ-k maguknak játszanak, s mindegy nekik, hogy egyszerre hányan vannak a parketten. Persze lehet ilyenkor nézni a videoprojektort is. Ugyanazokkal a képsorokkal, amiket nyáron már párszor láthattunk: a színes halakat a tengervízben, a szép nőt, amint belenyúl saját arcába, egy lefolyót színes fürdővízzel vagy a National Geographictól kölcsönvett hangyás filmet (amit teljes egészében háromszor láthattunk már a tévében is). Noha közben annyi más látványos dokumentumfilm található még a Spectrumon. A kivetített Gulliver-képek mellé például az orosz maffiáról szóló film kívánkozott volna. A helynek ugyanis volt valami oroszos-KISZ-es hangulata, leginkább a falnak támasztott, leselejtezett ágybetétektől. Ám ez már tényleg részletkérdés, amikor az egyik dőlni kezdett, úgyis fejvesztve távoztunk.

- koller partigirl -

Gulliver Lido Party, november 28., szombat

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.