Dizsi ´98: Szállodaporta-parti

  • 1998. december 3.

Film

Hol vannak már azok az idők, amikor különleges eseménynek számított, ha acid partit rendeztek valahol az országban. Amikor száz-százötven elvetemült szinte kötelességének érezte, hogy felkeresse azt a pincét, barlangot, hegyoldalt, erdei tisztást, ahol megszólaltak az új időknek új ritmusai, és azt is, hogy folyamatosan táncoljon egészen másnap délig, a harangszóig.

Acid a Lidóban

Hol vannak már azok az idők, amikor különleges eseménynek számított, ha acid partit rendeztek valahol az országban. Amikor száz-százötven elvetemült szinte kötelességének érezte, hogy felkeresse azt a pincét, barlangot, hegyoldalt, erdei tisztást, ahol megszólaltak az új időknek új ritmusai, és azt is, hogy folyamatosan táncoljon egészen másnap délig, a harangszóig.

Az időkről és a ritmusokról azóta kiderült, hogy nem is olyan újak, a barlangokról és a hegyoldalakról meg az, hogy nem lehet őket rendesen behangosítani, az acid pedig már réges-rég lefutott.

A római-parti Lidó Sportszálló aulájába meghirdetett partin azonban még érződött a kezdetek lelkesedése. Egy olyan lepusztult szállóból, mint a Lidó, ugyanis csak határtalan odaadással és biztos érzékkel lehetett valami aurát kicsiholni. Kár, hogy a szervezők figyelmét elkerülte: november vége van, és a fűtést forralt borral és ipari hőlégfúvókákkal nem lehet helyettesíteni. Mint ahogy a vécét sem két darab ToiToi-jal.

A tapasztalt partijáró népség persze úgy gondolta, hogy a rángatózás majd felmelegíti. Naga vagy DJ Garázs rendesen nyomta is a talpalávalót. Be is indultunk volna, ha például a belső terem hangfalai nem mondják fel félóránként a szolgálatot. Amikor viszont működtek, azt lehetett hinni, hogy egy felbőszült helyi traktoros brigád készül rohamra a piros sarokból.

Lassan már mindenütt bele kell nyugodni, hogy a DJ-k maguknak játszanak, s mindegy nekik, hogy egyszerre hányan vannak a parketten. Persze lehet ilyenkor nézni a videoprojektort is. Ugyanazokkal a képsorokkal, amiket nyáron már párszor láthattunk: a színes halakat a tengervízben, a szép nőt, amint belenyúl saját arcába, egy lefolyót színes fürdővízzel vagy a National Geographictól kölcsönvett hangyás filmet (amit teljes egészében háromszor láthattunk már a tévében is). Noha közben annyi más látványos dokumentumfilm található még a Spectrumon. A kivetített Gulliver-képek mellé például az orosz maffiáról szóló film kívánkozott volna. A helynek ugyanis volt valami oroszos-KISZ-es hangulata, leginkább a falnak támasztott, leselejtezett ágybetétektől. Ám ez már tényleg részletkérdés, amikor az egyik dőlni kezdett, úgyis fejvesztve távoztunk.

- koller partigirl -

Gulliver Lido Party, november 28., szombat

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.