A Sirály egyik kulcsjelenete Trepljov expozícióban előadott fellengzős, filozofikus nagyotmondástól terhelt szkeccse, amelyet a meg nem értett zseni és az anyuka figyelméért (hiába) sírdogáló kisfiú életszerepei közt szánkózó szerző sértetten félbeszakít – éppen a mama, az ünnepelt színésznő bántó megjegyzései miatt. Trepljovot lehet tehetséges, de helyét még nem találó írójelöltnek vagy zavaros gondolkodású dilettánsnak értelmezni, de a Csehov-mű csak akkor tud életre kelni színpadon, ha van benne karizmatikus, mindent eluraló egójával együtt is lenyűgöző, vonzó Arkagyina (a színésznő mama).
Az epizódszínész Christian Camargo – a Sirály parafrázisának tekinthető – első rendezésében azonban Allison Janney-t megfosztja attól a lehetőségtől, hogy nagyasszony lehessen a hétköznapi kisszerűségek drámájában. A nyolcvanas évek Amerikájába helyezett történetben a családjához hazalátogató filmsztáré csak egyetlen hang a vidéki kúriában élő hozzátartozóknak az élet hiábavalóságát eldünnyögő kórusában. Viszont az ő fiacskája, aki – színpadi szkeccs helyett – világfájdalmas, ömlengő videoperformansszal indít, maga a jelentéktelen dilettantizmus. Csehov pontosan megrajzolt jellemei itt jórészt maszatos hátterű skiccek csupán. Nincs ugyanis elvégezve az az írói-rendezői aprómunka (mindkettő Camargo), amely életre kelthetné az ily módon helyzetgyakorlatokra kárhoztatott szereplők játékát. Nem drámák zajlanak, hanem embereket látunk, akiknek rossz. Ilyesmikkel van tele a film: környezetvédő szövegeléssel, politikusi szólamokkal a berlini falról meg egyéb (akkori) politikai aktualitásokról, szimbolikus madár szimbolikus tojásával stb. Annak is biztos van valami rejtett üzenete, hogy épp a nevezetes 1984-es évben járunk, csak egyáltalán nem világos, hogy mi. A kispórolt dráma helyett csak bennfentesek által dekódolható üzenetek sokasága teszi ki a film közlendőjét.
Forgalmazza az ADS Service
