A kegyvesztés folyamata egyébiránt igen szórakoztató, a legújabb Malick-filmet, a Song to Songot a tengerentúli sajtó, a New Yorker tekintélyes szakállú filmkritikusát leszámítva, gyakorlatilag körberöhögte, amit persze mi, Malick feltétlen hívei, kaján vigyorral nyugtázunk. Rajtunk, no meg a jól fizetett szakállas filmkritikusokon kívül már csak a hollywoodi A kategóriás sztárok tartanak ki mellette. Lövésünk sincs, miért, de még mostanában is simán leállíttatják az aktuális blockbusterük forgatását csak azért, hogy imprózhassanak kicsit a bukott rendezővel, remélve, hogy a majsztró bevágja arcélüket pár másodpercre. Mindegy, a sztárok már csak ilyen sznobok. Azért persze ironikus, hogy Malick akkor veszítette el teljesen a kapcsolatot a közönséggel, amikor úgy belejött a filmezésbe, mint kisgyerek a lufifújásba: a filozófusból lett rendező az elmúlt hat évben fassbinderi tempóra kapcsolt, utolsó igazi sikerével, Az élet fájával együtt hat filmet készített, míg az első négy filmjéhez nem kevesebb mint négy évtized kellett.
Dehogy ironikus ez a lejtmenet, inkább nagyon is logikus. Már Az élet fája is pengeélen táncolt a hagyományos történetmesélő film és a totális experimentális elborulás között, de a furcsaságait – szokatlan időugrások, sajátos belső monológok, sajnálkozó dinoszauruszok – mégiscsak egy hagyományos családtörténet keretezte halállal, születéssel, megkönnyezhető emberi drámával, csupa olyan dologgal, amit elvárunk egy kétórás mozgóképtől, pláne, ha kicsengettük a mozijegyet. A To the Wonder és a Knight of Cups viszont már nemhogy rendes történettel meg drámával nem kedveskedik, de jelenetek – egy ember beszél a másikhoz, a másik válaszol – sincsenek benne. Ez nyilván nem túl nézőbarát gesztus. De egyszerűen Malick olyan elánnal és olyan sok pénzből végezhet kérdéses kimenetelű filmnyelvi kísérleteket, ahogy a piacvezérelt filmipar keretei között manapság senki, és ez mindenképp érdekessé, egyszersmind anakronisztikussá teszi még a kudarcait is.
Ne zavarjon meg senkit, hogy dokumentumfilmként, természetfilmként meg IMAX-élményként próbálja eladni magát, Az univerzum története is ennek a felettébb kockázatos, egyszemélyes kísérletnek az újabb állomása. Ugyanolyan tudatfolyamfilm, mint az előbb említett fiaskók, csak nem egy ember, hanem az univerzum tudatába merül alá. Ez a pszichedelikus newage vízió a malicki totális filmélmény esszenciája: csillagpor örvénylik az Androméda-ködben, láva bugyog, óriásmedúzák lebegnek a víz alatti napfényben. Megszületik az élet, kócos hajú ősemberek botorkálnak, de pár perc múlva már ki is hűl a Nap: az ember története egy szempillantás az univerzum történetében. S akkor vajon mibe ágyazódik az univerzum története? A kérdés közhelyes, de ez nem baj. Az már igen, hogy a fenséges áhítat, a misztikus csodálat negyven perc után semmivé foszlik, mint a szappanbuborék, és az egész látomás meglepően gyorsan tisztul ki a tudatunkból. Gigantikus kudarc ez, de nem az unalmas fajtából.
Forgalmazza a Vertigo Media
