Magyar Narancs: Mennyiért adták el Hollywoodnak az Életrevalók jogait?
Eric Toledano: Egyrészt sokkal kevesebbért, mint gondolja, másrészt a jogokon nemcsak én és a rendezőtársam, hanem a producerek is osztoztak. Mesés vagyonokra nem tettem szert, ha erre kíváncsi. Harvey Weinstein már azelőtt megvásárolta a forgatókönyvet, hogy bemutatták volna a filmet Franciaországban. Jó szimata volt. Rajta múlik, mit kezd vele. Az amerikaiak amúgy kulturálisan elutasítják a feliratos filmeket; csak egy amerikai remake hathatja meg őket igazán.
MN: Európában milyen címeken futott az Életrevalók?
ET: Németországban Ziemlich beste Freunde volt. A Spiegel is ezt használta szlogennek, amikor Angela Merkelt és Barrosót tették ki együtt a címlapra. Az oroszok az 1+1 címet adták; precíz, mint egy jól kigondolt matekházi. Egy-két tipikusan francia poén nem ment át fordításban, ilyen volt például a bajuszhasonlat: a főhős bajszát mi José Bové francia politikus arcszőrzetéhez hasonlítottuk, de José Bovéból Freddie Mercury lett a José Bové bajszát kevésbé ismerő nyelvterületeken. Amikor a szereplők a nálunk minden gyerek által ismert Kirikou rajzfilm bölcs, fekete öregemberéről beszélnek, az amerikai változatban Morgan Freemant emlegetik.
MN: Charlotte Gainsbourg nemrég még két afrikai bevándorlóval szexelt Lars von Trier A nimfomániás című filmjében. Nem féltek, hogy Gainsbourg-ról mindenkinek ez a jelenet fog beugrani, amikor a Sambában meglátják szerelmes, bevándorlásügyi munkatársként?
ET: Charlotte nálunk akkora sztár, hogy bármit csinál, azt elnézik neki. Az én generációm Charlotte Gainsbourg-on nőtt fel. 13 éves volt, amikor megkapta a César-díjat. Én pizsamában ültem otthon a tévé előtt, míg ő a világ szeme láttára átvette a díjat. Anyám rám is parancsolt, hogy húzzak lefeküdni. Charlotte Gainsbourg a franciák kollektív fantáziájának része. Igaz, 13 évesen én Sophie Marceau-ba, és nem Charlotte-ba voltam szerelmes.
MN: Sokat köszönhet Depardieu-nek, aki szerepet vállalt az első filmjükben. Elég szomorú, ami mostanában vele történik…
ET: Depardieu megőrült. A haverkodása Putyinnal tiszta őrület. Senki sem tudja jobb belátásra bírni. Minden francia tudja, hogy Gérard megőrült. Olyan, mint egy robogó vonat, a közös munka során alig bírtunk lépést tartani vele. Olykor kiszállt a rendőrség a forgatásra: őt keresték. Olyan, mint egy cunami. Szerintem ő maga sem tudja, merre tart. Viszont ha ő nincs, valószínűleg az én karrierem is másként alakul. Sokat szenvedett, a fia elvesztése is nagy csapás volt a számára. Nehéz lenne egyszerű pszichológiai kategóriákkal leírni.
MN: A Sambából kiderül, hogy szinte minden francia munkaadó dolgoztat illegális bevándorlókkal. Ön is?
ET: Én nem, de ismerek olyanokat, akik igen. A rendszer már csak ilyen nálunk. A mosogatók és a takarítók között rengetegen vannak, és persze máshol is. A Charlie Hebdo-merénylet után a harmadik terrorista egy kóser élelmiszer-áruházban szedett túszokat. Sok vásárlónak egy ott dolgozó illegális bevándorló segített kimenekülni. A belügyminiszter jutalmul francia állampolgárságot adott neki.
MN: Vígjátékban mik a kedvencei?
ET: Olaszpárti vagyok. Vittorio Gassman és A nő illata. Vagy Mario Monicelli, aki olyan filmeket rendezett, mint a Férfiak póráz nélkül vagy a Brancaleone ármádiája. Vagy az Előzés Gassmannal és Trintignant-nal. És persze Woody Allen. A Bűnök és vétkek a kedvencem tőle. Volt alkalmam hosszan beszélgetni vele. Filmekről dumáltunk. A végén megkérdeztem: csak nem elkezdett hinni istenben? Ha látta volna azt a rémületet az arcán: Hogy én? Istenben? Hosszú, pesszimista tiráda következett. De ha van isten, és jó akar lenni hozzám, akkor összehoz még egyszer Woodyval ebben az életben.
A Samba c. filmről írott kritika a Visszhang rovatban olvasható.
