„Én vagyok a modern 3D atyja” - Robert Zemeckis filmrendező

Film

Philippe Petit francia artista és kötéltáncos 1971-ben a Notre-Dame tornyai között sétált át, rá 3 évre pedig a World Trade Center ikertornyai között feszítette ki – az illegalitás fogalmait tökéletesen kimerítve – méretes acélkábelét: a tornyok közti séta 45 percig tartott, a róla szóló játékfilm jóval hosszabb. A Kötéltánc rendezőjét, a Vissza a jövőbe trilógia atyját a World Trade Center hűlt helyétől nem messze, egy manhattani hotelben faggattuk.

Magyar Narancs: Petit a megszállott művész iskolapéldája. És mint a megszállott művészek általában, meglehetősen kibírhatatlan pasasnak tűnik. Ön is ilyennek látta?

Robert Zemeckis: Cseppet sem az. Épp ellenkezőleg, egy bűbájos embert ismertem meg. Hétköznapi fogalmakkal persze nehezen leírható, amire feltette az életét. Philippe anarchista volt egy olyan korban, ami kedvezett az anarchistáknak. De a benne lakó lázadó nem ment nyugdíjba; egy merő szenvedély ez az ember még ma is, a nap 24 órájában.

Zemeckis és a Petit-t alakító Joseph Gordon-Levitt

Zemeckis és a Petit-t alakító Joseph Gordon-Levitt

 

MN: Petit lételeme volt, hogy dacolt a rendszerrel. A Vissza a jövőbe készítése során önnek is meg kellett küzdenie a vaskalapos stúdióvezetéssel. Ott volt például a cím körüli huzavona…

RZ: Ó, igen, a Spaceman from Pluto-affér. Sosem fogom elfelejteni. A stúdiófőnök erősködött, hogy a Spaceman from Pluto (Űrember a Plútóról) sokkal jobb cím, mint a Vissza a jövőbe. Mi, érthető okokból, maradtunk volna az eredeti változatnál. A producerünk szerencsére megvédett minket. Steven Spielbergnek hívták az illetőt. Az ilyen plútós ukázokra jobb, ha felkészül az ember, ha a nagy hollywoodi stúdiókkal kezd (az Űrember a Plutóról-sztori részleteiről bővebben itt olvashat).

Vissza a jövőbe: Zemeckis, Michael J. Fox, Spielberg

Vissza a jövőbe: Zemeckis, Michael J. Fox, Spielberg

 

MN: Petit az életét kockáztatta azért, amit az élete főművének tartott. Ön került már nyaktörő helyzetbe, miközben a filmkészítést gyakorolta?

RZ: Óvatos duhaj vagyok én. Ha voltam is veszélyben, szerencsére nem voltam tudatában. Na, jó, megboldogult ifjúságomban annyira azért nem vigyáztam, mint manapság. Persze ma már a digitális technika is jócskán megkönnyíti az ember dolgát. De hol voltak még ezek a technikák a nyolcvanas években! A smaragd románca vérszomjas krokodilját nem a számítógép szülte, az még igazi volt. Igen, talán a forgatás volt a krokodillal az eddigi legveszélyesebb vállalásom.

A smaragd és a krokodil találkozása Zemeckisnél

A smaragd és a krokodil találkozása Zemeckisnél

 

MN: A Mad Max legújabb részében, amit csak lehetett, azt kaszkadőrökkel oldották meg, és amit csak lehetett, azt valóban megépítették. Kerülték a digitális trükköket, ahol csak lehetett…

RZ: A Mad Max autóparádéja ezt meg is követelte: műnek hatott volna, ha másképp csinálják. A World Trade Center megalkotása, az ikertornyok közti séta azonban – azt hiszem, nem kell magyarázni, miért – a teljes trükkarzenál bevetését igényelte. A rendezésben van valami az illuzionista munkájából. Mindig is nagyon élveztem a tervezésnek ezt a részét, ahogy a tarsolyomban lévő trükkökből – legyenek digitálisak vagy régimódiak – összeállítom a leghatásosabb egyveleget. Hogy is mondjam… Szóval, azt hiszem, én vagyok a modern 3D atyja, a Polar Expressz e tekintetben igazi mérföldkő volt és egyben jó lecke is. Azzal a nagy tanulsággal szolgált, hogy mindig a sztori az első, s az önmagáért való trükközés nem vezet az égvilágon sehova.

Készül a Kötéltánc

Készül a Kötéltánc

 

MN: Nem túlzás: egészen gyomorforgató tud lenni, ahogy a Petit-t alakító Joseph Gordon-Levitt (interjúk a színésszel itt) a tornyok között egyensúlyoz. Volt, amit már csak egészségügyi okokból is, a nézők megkímélése érdekében kihagyott a végső változatból?

RZ: Abban a pillanatban, amikor Philippe megcsúszik a kábelen, épp elhalad egy repülő a tornyok között. Legalábbis még ez szerepelt az első változatban: egy gyors vágás – csúszás/repülő – következett, de ezt utóbb túl soknak ítéltem, ezért a repülőre vágást végül kihagytam. És hát Philippe sétája is jócskán le lett rövidítve: a valóságban 45 percig tartott a mutatvány, mi ezt 20 percbe sűrítettük bele. A 200 kilós acélkábel kifeszítésének részleteivel sem akartam untatni a nézőket – Philippe is belátta, hogy fölösleges lenne minden szögbeverést bemutatni. Viszont Philippe és a madár találkozását 400 méter magasságban semmiképp sem hagyhattam ki a filmből. De nem csak a madár, Beethoven is része volt a sétának: Philippe a Für Elise dallamaira kelt át a tornyok között. Nem volt nála magnó, de a fejében a belső lemezjátszó Beethovent játszotta.

false

MN: Ami a repülő alkalmatosságokat illeti, eggyel ön is gazdagította az emberiséget. A Vissza a jövőbe 2 híres légdeszkája, a hoverboard lassan valósággá válik…

RZ: Mit is mondhatnék, láttam a jövőt! A filmben használt egyik légdeszkát meg is tartottam, otthon őrzöm a filmes relikviáknak elkülönített raktáramban. A Kötéltánc forgatásáról is került egy s más a birtokomba, de még nem volt időm felvenni a leltárt. És hát a légdeszka ma már tényleg valóság; Japánban is készült már egy prototípus, és a srácok a Lexusnál is legyártottak egyet. Király dolog látni a jövőt.

false

MN: Akkor megadná a jövő heti lottó nyerőszámait?

RZ: Boldogan megadom. De csak a 2045-ösöket adhatom meg.

Kötéltánc

Az lett volna csak az igazi buli, ha a World Trade Center ikertornyai között kötéltáncoló Philippe Petit élettörténetét valaki összekombinálja King Kongéval, és elver e nemes küldetésre 100 milliót dollárban. Mondjuk, mindketten egyszerre érnek oda a tornyokhoz, P. Petit a 200 kilós kábelével, K. Kong meg a hőn áhított szőkéjével (miután az Empire State Buildinget nem találják), és megindul a szimultán mászás; vajon ki ér fel elsőnek? Ennek lett volna tétje, de a saját történetében a francia kötélember biztos befutó: igen, átsasszézik egyik toronyból a másikba, és igen, akadnak nehézségek az odavezető út, sőt a séta során is – úgy emberileg, mint kötéltáncosilag.

Robert Zemeckis filmjében annyira nincs tétje az előkészületeknek, hogy azt akár el is pantomimezhetnék, ha már úgyis Marcel Marceau földjén, vagyis Franciaországban játszódik a film első fele. Az ifjú Petit iskolaéveit bemutató szakasz a maga egyszerűségében Zemeckis nagy sikerét, a Forrest Gumpot idézi, azzal a különbséggel, hogy míg Forrest együgyűsége szándékos volt és szórakoztató, addig a Petit történetében hemzsegő Forrestek – így maga Petit is – lehangolóan szimpla teremtmények: franciát játszó angolszász színészek, akik sosem tűnnek másnak, mint franciát játszó angolszász színészeknek. Akinek papírja van róla, hogy igazi francia, az sem nyújt jobb teljesítményt, de amint felérünk a tornyokra, minden műmájer franciaság és életrajzi toposz meg van bocsátva, mert az a 20 perces money shot, ami nem más, mint a beígért séta maga, a legerősebb érv a Gravitáció óta a 3D létjogosultsága mellett.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.