Magyar Narancs: Petit a megszállott művész iskolapéldája. És mint a megszállott művészek általában, meglehetősen kibírhatatlan pasasnak tűnik. Ön is ilyennek látta?
Robert Zemeckis: Cseppet sem az. Épp ellenkezőleg, egy bűbájos embert ismertem meg. Hétköznapi fogalmakkal persze nehezen leírható, amire feltette az életét. Philippe anarchista volt egy olyan korban, ami kedvezett az anarchistáknak. De a benne lakó lázadó nem ment nyugdíjba; egy merő szenvedély ez az ember még ma is, a nap 24 órájában.
|
MN: Petit lételeme volt, hogy dacolt a rendszerrel. A Vissza a jövőbe készítése során önnek is meg kellett küzdenie a vaskalapos stúdióvezetéssel. Ott volt például a cím körüli huzavona…
RZ: Ó, igen, a Spaceman from Pluto-affér. Sosem fogom elfelejteni. A stúdiófőnök erősködött, hogy a Spaceman from Pluto (Űrember a Plútóról) sokkal jobb cím, mint a Vissza a jövőbe. Mi, érthető okokból, maradtunk volna az eredeti változatnál. A producerünk szerencsére megvédett minket. Steven Spielbergnek hívták az illetőt. Az ilyen plútós ukázokra jobb, ha felkészül az ember, ha a nagy hollywoodi stúdiókkal kezd (az Űrember a Plutóról-sztori részleteiről bővebben itt olvashat).
|
MN: Petit az életét kockáztatta azért, amit az élete főművének tartott. Ön került már nyaktörő helyzetbe, miközben a filmkészítést gyakorolta?
RZ: Óvatos duhaj vagyok én. Ha voltam is veszélyben, szerencsére nem voltam tudatában. Na, jó, megboldogult ifjúságomban annyira azért nem vigyáztam, mint manapság. Persze ma már a digitális technika is jócskán megkönnyíti az ember dolgát. De hol voltak még ezek a technikák a nyolcvanas években! A smaragd románca vérszomjas krokodilját nem a számítógép szülte, az még igazi volt. Igen, talán a forgatás volt a krokodillal az eddigi legveszélyesebb vállalásom.
|
MN: A Mad Max legújabb részében, amit csak lehetett, azt kaszkadőrökkel oldották meg, és amit csak lehetett, azt valóban megépítették. Kerülték a digitális trükköket, ahol csak lehetett…
RZ: A Mad Max autóparádéja ezt meg is követelte: műnek hatott volna, ha másképp csinálják. A World Trade Center megalkotása, az ikertornyok közti séta azonban – azt hiszem, nem kell magyarázni, miért – a teljes trükkarzenál bevetését igényelte. A rendezésben van valami az illuzionista munkájából. Mindig is nagyon élveztem a tervezésnek ezt a részét, ahogy a tarsolyomban lévő trükkökből – legyenek digitálisak vagy régimódiak – összeállítom a leghatásosabb egyveleget. Hogy is mondjam… Szóval, azt hiszem, én vagyok a modern 3D atyja, a Polar Expressz e tekintetben igazi mérföldkő volt és egyben jó lecke is. Azzal a nagy tanulsággal szolgált, hogy mindig a sztori az első, s az önmagáért való trükközés nem vezet az égvilágon sehova.
|
MN: Nem túlzás: egészen gyomorforgató tud lenni, ahogy a Petit-t alakító Joseph Gordon-Levitt (interjúk a színésszel itt) a tornyok között egyensúlyoz. Volt, amit már csak egészségügyi okokból is, a nézők megkímélése érdekében kihagyott a végső változatból?
RZ: Abban a pillanatban, amikor Philippe megcsúszik a kábelen, épp elhalad egy repülő a tornyok között. Legalábbis még ez szerepelt az első változatban: egy gyors vágás – csúszás/repülő – következett, de ezt utóbb túl soknak ítéltem, ezért a repülőre vágást végül kihagytam. És hát Philippe sétája is jócskán le lett rövidítve: a valóságban 45 percig tartott a mutatvány, mi ezt 20 percbe sűrítettük bele. A 200 kilós acélkábel kifeszítésének részleteivel sem akartam untatni a nézőket – Philippe is belátta, hogy fölösleges lenne minden szögbeverést bemutatni. Viszont Philippe és a madár találkozását 400 méter magasságban semmiképp sem hagyhattam ki a filmből. De nem csak a madár, Beethoven is része volt a sétának: Philippe a Für Elise dallamaira kelt át a tornyok között. Nem volt nála magnó, de a fejében a belső lemezjátszó Beethovent játszotta.
|
MN: Ami a repülő alkalmatosságokat illeti, eggyel ön is gazdagította az emberiséget. A Vissza a jövőbe 2 híres légdeszkája, a hoverboard lassan valósággá válik…
RZ: Mit is mondhatnék, láttam a jövőt! A filmben használt egyik légdeszkát meg is tartottam, otthon őrzöm a filmes relikviáknak elkülönített raktáramban. A Kötéltánc forgatásáról is került egy s más a birtokomba, de még nem volt időm felvenni a leltárt. És hát a légdeszka ma már tényleg valóság; Japánban is készült már egy prototípus, és a srácok a Lexusnál is legyártottak egyet. Király dolog látni a jövőt.
|
MN: Akkor megadná a jövő heti lottó nyerőszámait?
RZ: Boldogan megadom. De csak a 2045-ösöket adhatom meg.
Kötéltánc Az lett volna csak az igazi buli, ha a World Trade Center ikertornyai között kötéltáncoló Philippe Petit élettörténetét valaki összekombinálja King Kongéval, és elver e nemes küldetésre 100 milliót dollárban. Mondjuk, mindketten egyszerre érnek oda a tornyokhoz, P. Petit a 200 kilós kábelével, K. Kong meg a hőn áhított szőkéjével (miután az Empire State Buildinget nem találják), és megindul a szimultán mászás; vajon ki ér fel elsőnek? Ennek lett volna tétje, de a saját történetében a francia kötélember biztos befutó: igen, átsasszézik egyik toronyból a másikba, és igen, akadnak nehézségek az odavezető út, sőt a séta során is – úgy emberileg, mint kötéltáncosilag. Robert Zemeckis filmjében annyira nincs tétje az előkészületeknek, hogy azt akár el is pantomimezhetnék, ha már úgyis Marcel Marceau földjén, vagyis Franciaországban játszódik a film első fele. Az ifjú Petit iskolaéveit bemutató szakasz a maga egyszerűségében Zemeckis nagy sikerét, a Forrest Gumpot idézi, azzal a különbséggel, hogy míg Forrest együgyűsége szándékos volt és szórakoztató, addig a Petit történetében hemzsegő Forrestek – így maga Petit is – lehangolóan szimpla teremtmények: franciát játszó angolszász színészek, akik sosem tűnnek másnak, mint franciát játszó angolszász színészeknek. Akinek papírja van róla, hogy igazi francia, az sem nyújt jobb teljesítményt, de amint felérünk a tornyokra, minden műmájer franciaság és életrajzi toposz meg van bocsátva, mert az a 20 perces money shot, ami nem más, mint a beígért séta maga, a legerősebb érv a Gravitáció óta a 3D létjogosultsága mellett.
Az InterCom bemutatója |