"Erre születni kell" - Simicz Sándor közönségrendező

  • Iványi Zsófia
  • 2010. április 1.

Film

Húsz éve dolgozik a televíziós szakmában, volt már szerkesztő, műsorvezető, riporter és rendező is. Hazánk egyik első "hivatásos buzdítóembere" a kereskedelmi televíziózás afféle porondmestereként a stúdióban ülő nézőket irányítja, lelkesíti és szórakoztatja egyszerre; első filmszerepében, a héten debütáló Czukor Show-ban önmagát alakítja.
Húsz éve dolgozik a televíziós szakmában, volt már szerkesztő, műsorvezető, riporter és rendező is. Hazánk egyik első "hivatásos buzdítóembere" a kereskedelmi televíziózás afféle porondmestereként a stúdióban ülő nézőket irányítja, lelkesíti és szórakoztatja egyszerre; első filmszerepében, a héten debütáló Czukor Show-ban önmagát alakítja.

Magyar Narancs: A filmben nem túl kedves a közönséggel, leginkább úgy bánik velük, mint egy marhacsordával... Ez a valóságban is így működik?

Simicz Sándor: Nem. Igazából sokkal összeszedettebb és koordináltabb ez a dolog, ezért ordibálásra sincs szükség. A Czukor Show a kibeszélőshow műfaját és az én szerepkörömet is feltupírozza. A film alapján azt gondolhatja a néző, hogy egy felvételen darálva röhög a stáb a szereplőkön, holott a valóságban ez nincs így, maximum elmosolyodunk néha egy-egy megszólaláson.

MN: A filmből elég erős médiakritika bontakozik ki.

SS: Igen, de Dömötör Tamás direkt túlspilázta ezt a dolgot. És egyáltalán, kit kritizálunk? Ma Magyarországon csak a társadalom nagyon szűk rétege engedheti meg magának a minőségi és nívós szórakozást, míg a döntő többségnek az egyetlen szórakozási forma a televízió.

MN: Elvileg az is lehet nívós, nem?

SS: De. Most is tudok olyan műsort mondani, ami szerintem az.

MN: Például?

SS: Például az Áll az alku? című vetélkedő, amiben én is dolgozom. Mondjon bárki bármit, nekem egy nívós műsor. Ott nem a szellemi képességekre vagyunk kíváncsiak; ez egy vidám vetélkedő, ami a szerencséről szól. Vagy a Magyar Televízió Társulat című műsorát is végigcsináltam, aztán Szikora János felkért, hogy az István, a király jubileumi előadásában legyek az egyik rendezőaszszisztens, később pedig ügyelőként vettem részt a színházi előadásokban. De hagyjuk a nívót! Nézzük azt, hogy mit tud adni egy kibeszélőshow. Ezeknek a műsoroknak nem az a céljuk, hogy egy komplett megoldást kínáljanak akár a tévénézőknek, akár a szereplőknek, inkább iránymutatást adnak. Abban a műsorban, amiben én dolgozom (a Mónika-show) a műsorvezető minden adás végén levon egy konklúziót, és iránymutatásként elmondja például, hogy "Ne idd el a pénzed, költsd inkább a gyermekeidre!"

MN: Gondolja, hogy van, aki ezt valóban iránymutatásnak veszi, aki ebből tanul?

SS: Bármily hihetetlen is, de van! Nézze, ezek a kibeszélőshow-k felhívják a figyelmet arra, hogy menynyire fontos az, hogy a családtagok beszéljenek egymással. Határozottan állítom, kéthetente négy napig forgatván a műsort, hogy a családok döntő többségében nem beszélik meg egymással az emberek a konfliktusokat, hanem cipelik magukkal a problémáikat.

MN: És a Mónika-show hatására megbeszélik?

SS: Amikor kimennek a stúdióból a konfliktusaikat ott kitárgyaló emberek, akkor utána beszélgetnek. De olyan visszajelzést is kaptam nemegyszer, hogy "ezt és ezt láttam a műsorban, és a hatására odamentem a rokonomhoz, barátomhoz, hogy figyelj, beszéljünk erről és erről."

MN: 52 különböző műsorban dolgozott eddig. Pontosan mit csinál?

SS: Leginkább a kereskedelmi televíziózásban, de időnként a közszolgálati televíziózásban is vannak olyan típusú produkciók, amelyekben igényeltetik az, hogy legyen egy - rossz angol kifejezéssel - warm-up, magyarul bemelegítő ember, amit elegánsabban közönségrendezőnek szoktak hívni. Egy ügyes közönségrendező jól tudja irányítani a közönséget és a felvételt, és akár egy élő adást is "fel tud húzni". Ennek van egy előkészítő folyamata, aztán jön a nehezebbik része: tartani kell órákon keresztül, egészen a felvétel végéig. Úgy indul egy ilyen, hogy van egy olyan 15-20 perc, jó esetben fél óra arra, hogy a stúdióba beülő civileket kellő lelkiállapotba hozzam, hogy aztán közönségként jól működjenek. Ebbe beletartozik a közönség megtapsoltatása, megversenyeztetése kiabálásban, fütyülésben. A zenés produkcióknál elengedhetetlen, hogy a közönség ritmusos tapssal kövesse őket; ilyenkor ezt meg kell tanítani nekik, hiszen a civilek honnan tudnák, hogy kettő-négyre kell tapsolni, nem egy-háromra, mert az nem elegáns. Ilyenkor előkapom a mikrofont, énekelek néhány vérpezsdítő, vidám nótát, és közben megmutatom, hogyan kell egy őrületes ovációt csinálni a refrénnél, meg más hasonló dolgokat. Aztán erről a tévénéző azt hiszi, hogy a stúdióban hatalmas hangulat van és hogy mindez egy spontán dolog.

MN: Akkor, szemben azzal, amit a Czukor Show mutat, ez nem egy idomári feladat, hanem inkább valamiféle hangulatfelelősi poszt?

SS: Igen, olyasmi. Persze adott esetben fegyelmezni is kell a közönséget, de azt mindig humorral oldom meg. Nehéz, mert felvétel alatt ugye nem vagyok hangban és képben, ezért úgy kell tennem a dolgomat, hogy a közönség lássa, és lehetőleg élvezze is a produkciót, de közben rám is figyeljen. Plusz nekem nemcsak a produkcióra, hanem a műsorvezetőre is oda kell figyelnem, mert ha például egy olyan dramaturgiai felütéssel fejez be egy mondatot, hogy "Rozika elvitte a 4 napos indiai utat!", akkor arra dobni kell egy tapsot, különben a tévénéző otthon nem érti, hogy miért nem örülünk.

MN: Oktatják ezt valahol?

SS: Nem. Erre születni kell. Ez egy rendkívül bonyolult és összetett munkakör. Kell, hogy legyen az embernek megfelelő hangereje, humorérzéke, kifinomult verbális készsége, színészi vénája, dramaturgiai és ritmusérzéke, és tudjon úgy viselkedni a porondon, mintha ő is celeb lenne. Mivel a színpadon engem látnak, én viszem a prímet, mókázom velük, nevettetem őket, sokan azt hiszik, én is híresség vagyok, egyenrangú a műsorvezetővel vagy a szereplőkkel, pedig valójában háttérember vagyok. Összesen öten csináljuk ezt az országban, és tudtommal én vagyok a legrégebb óta a szakmában.

MN: Hogyan kezdte?

SS: Bő tíz éve a Szerencsekerékbe hívott el Klausmann Viktor barátom azzal, hogy elment az a srác, aki idáig ezt a pozíciót betöltötte, és szeretné, ha én venném át a munkáját. Én meg belecsaptam azzal, hogy ez milyen könnyű és egyszerű meló lesz - hamar rájöttem, hogy nem az! 400 embert irányítani, hangulatba hozni és végig abban tartani, közben a műsorvezetővel is kontaktusban lenni, és még a szereplőket is figyelni: kapásból öt feladat, amit paralel kell csinálni. Ehhez a korábban említett tulajdonságokon kívül hihetetlen koncentrációs készségre van szükség, no meg arra, hogy gyorsan meg tudjam szerettetni magam a közönséggel.

MN: A film alapjául szolgáló színdarab recenzióit olvasva úgy tűnik, hogy a kritikusokkal nem igazán sikerült megszerettetnie magát.

SS: A színdarab esetében az volt a cél, hogy elhitessük a beülővel, hogy nem színházban, hanem egy tévéstúdióban van, amihez elengedhetetlenül szükséges az, hogy megfelelő lelkiállapotba hozzuk az embereket. Ez volt az én feladatom, amihez az is hozzátartozik, hogy kibökök embereket, és viccelődök velük kicsit. Párszor megesett, hogy ezen valaki megsértődött, de az azért lehetett, mert nem volt olyan humorérzéke, mint mondjuk nekem vagy a többi embernek. De a hangulatba hozás elengedhetetlen! Képzelje el azt a kritikus, hogy néz egy tehetségkutató műsort, és az emberek csak ímmel-ámmal vagy egyáltalán nem reagálnak egy-egy produkcióra. Szerintem őt pontosan ugyanúgy zavarná, mint bárki mást.

MN: Bizonyára. A többség ugyanakkor nem is elsősorban a viccelődést, inkább a becézést sérelmezte.

SS: Én nem tudom, mi rossz van ebben. Szoktam becézni a közönséget. Külön-külön meg úgy egyben is. Az emberek szeretik, ha kedvesen szólok hozzájuk, és mondjuk "drága szíveimnek" szólítom őket. Hálásak, hogy a magaménak érzem azt, hogy tényleg jól érezzék magukat.

Neked ajánljuk