Magyar Narancs: Füst Milán hét éven át, napi tíz óra munkával írta A feleségem történetét, mert úgy vélte, a nagyregény létrehozásához egy egész élet kell. Egy filmnek is jót tesz, ha harminc éven át érik a forgatókönyve?
Enyedi Ildikó: Nem hiszem. 1989-ben, Az én XX. századom után írtam az első változatot, és örültem volna, ha abban a jó alkotói tempóban forgathatom le a filmet. De éppúgy örülök most is. Harminc éve sem lett volna nagyon más, mert már akkor is ebben a klasszikus filmformában gondolkodtam.
MN: Pedig Füst Milán belső monológokból felépülő regényét kézenfekvő lett volna egy szerzői formanyelvvel adaptálni.
EI: Született közben olyan változat is. Nem belső monológra építve, mert a film ebben nem versenyezhet az irodalommal, hanem egy állandóan változó makettvilágban. De úgy éreztem, hogy az erős szerzői koncepció nem hagyja szabadon lélegezni az anyagot. Ez a film arról szól, milyen nehéz, de mennyire szép elengedni a kontrollkényszert, és fura lett volna ezt egy szigorúan kontrollált szerzői filmben elmesélni. Úgyhogy visszatértem az eredeti koncepcióhoz.
MN: Többször is próbálta megszerezni a megfilmesítési jogokat. Hogyan dolgozta fel a sorozatos visszautasítást?
EI: Rosszul. Sokszor visszavetette az alkotói folyamatokat. Amikor harmadszor is elutasítottak, egy saját történetben megírtam, amit fontosnak tartok belőle. Ez lett a Simon mágus. Utána hosszú évekre elengedtem A feleségem történetét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
