Minek ezt szépíteni: a botrányfilmjeiről elhíresült osztrák filmrendező, Michael Haneke új mozija, a Farkasok ideje botrányosan rossz. Pedig a felütéssel nincsen semmi gond: a középosztálybeli család egy erdei vityillóhoz érkezik, valószínűsítjük, vakációra, ám a házukba már beköltözött egy másik família, akik puskával fogadják hőseinket. Kisebb szóváltás, a családfőt lepuffantják, az életben maradt mama (Isabelle Huppert) két gyerekével vándorlásba kezd, melynek során nyilvánvalóvá válik, hogy a környéken és a világban valami katasztrófa történhetett: csapatokba verődött rossz arcú emberek mindenfelé, égő marhatetemek és szénakazlak, sötétség, köd, hideg, síri csend és hullaszag.
Egyszóval: negatív utópiát látunk.
A kérdés: mihez is kezdenek a túlélők, ha nem egy karib-tengeri lakatlan szigeten kell bizonyítaniuk rátermettségüket Stohl Buci vigyázó szemeinek kereszttüzében, hanem valahol Európában?
A válasz egyszerű, a tanulságokat a Farkasok ideje sem túlozza el. Ember bizony embernek farkasa, a jó öreg Maslow-féle motivációs ranglétra a film szerint is helytálló: ha éhesek és szomjasak vagyunk, ráadásul fázunk, nem az önmegvalósításon és a társadalmi megbecsülésen jár az eszünk. Mi több, Darwinnak is igaza volt: a létért folytatott küzdelemben csak a leginkább rátermettek maradhatnak életben.
Csonka családunk végül egy pályaudvarra vetődik, ahol csatlakozik egy csoport másik túlélőhöz, hogy közösen várják a vonatot, mely a film központi metaforájaként a szép új világot, a civilizációt, a társadalomba vetett hitet, a hazát és a haladást jelképezi. Hogy megérkezik-e a szerelvény, nem árulom el, legyen min izgulni.
A tartalom ennyi. Ami pedig a formát illeti: kissé Tarr Bélá-s, kissé Stalkeres, de nem Tarr Béla és nem Tarkovszkij, igaz, a szereplők Michael Haneke filmjében is gyakorta menetelnek hosszan és lassan.
A táj rátelepszik hőseinkre, mondhatnók, lelkiállapotuk kivetülése: zord és kietlen, de azért egy-egy napsugár időnként kikukucskál a felhők mögül, a reménysugarakat szimbolizálandó. Általában azonban hideg van, és esik az eső, esetleg ezek kombinációjaként hideg eső esik.
Látni egyébként nem sokat látunk, a film túlnyomó részében a vásznon sötétség honol (ez most szó szerint értendő) - a szereplők alig-alig kivehetőek, csak a körvonalaik látszódnak, nem véletlen, ha szeparációs félelmeiknek köszönhetően hisztérikus rikoltozások közepette keresgélik egymást, és ha ez még mindig nem volna elég, némi kedvcsináló jusson az állatvédőknek is: az egyik jelenetben egy lónak premier plánban metszik el a torkát.
Ha a befejező képsor, a film tanulsága, egy-két izgalmas párbeszéd, netán egy feledhetetlen színészi alakítás feledtetni tudná azt a nyomoresztétikát, szépelgő szenvelgést, amit az osztrák rendező a létéért küzdő emberiség apropóján felvonultat, azt mondanám, megérte végigkínlódni a filmidőt. Csakhogy semmi újat, legfőképpen pedig semmi eredetit nem kapunk a Farkasok idejétől - negatív utópiában, posztapokaliptikus vízióban, robinzonádban láttunk már számos jobb mozit a Mechanikus narancstól kezdve A legyek urán át urambocsá' egészen a Mad Maxig.
Igaz, ez Hanekét különösképpen nem izgatja, mint erről azIndependentnek adott egyik nyilatkozata is árulkodik: "Ha valaki nem szereti a filmjeimet, az nem az én problémám" - mondta volt a mester.
Ennyire azért nem általánosítanék. A zongoratanárnővel példának okáért semmi bajom sincs. Ezekre a farkasemberekre azonban sajnáltam az időt.
Hungler Tímea
A Budapest Film bemutatója
