A megjelenésünk napján startoló Francia Filmnapok díszvendégeként Budapestre érkező osztrák rendező A zongoratanárnő című munkájával vált világhírűvé. Most a Farkasok ideje van soron, ami a rendezvény után is a magyarországi mozik műsorán marad, s ha ez nem lenne elég, a héten retrospektív vetítéssorozat indul életművéből - ugyancsak a mondott program keretében. Ám mi nem tudtuk kivárni, míg ideér: egészen Párizsig szaladtunk elé.
Magyar Narancs: Filmjében sokszor csak árnyakat, körvonalakat látunk. Provokációnak szánta ezt?
Michael Haneke: Úgy kezdődik a dolog, mint egy személyes, családi dráma, ami egy csoport, majd egy embertömeg drámájává terebélyesedik. A túlélés módozatairól, helyzeteiről, minőségéről beszélnek a képek. A civilizáció lakkrétegei nagyon vastagok rajtunk. Ezeknek a leválását követi nyomon a film egy adott katasztrófahelyzetben. Miként viselkedünk, milyen túlélési stratégiák születnek meg bennünk egy végletes helyzetben. A provokációt csak rám fogják. Számomra a vetítővászon olyan, mint egy fehér lap, amit még bármivel tele lehet írni. Jelen esetben árnyakkal, az elektromosság hiányában sokszor kivehetetlen alakokkal, a lehető legközelebb a valósághoz.
MN: Miért óvakodik attól, hogy földrajzilag és időben behatárolja, hol és milyen jellegű katasztrófát, vészhelyzetet ábrázol?
MH: A katasztrófafilmek műfaji sajátosságaik szerint túlzásokra, erőteljes látványvilágra törekszenek, következésképpen elrugaszkodnak a valóságtól. A bevált séma szerint mindig történik egy atomtámadás, ökológiai összeomlás, és mindig akad egy hős, aki megkísérli megoldani a problémát. És a néző figyelme magától értetődően a hősre, az ő cselekedeteire irányul. Emlékszem egy újságíróra, aki odajött hozzám az első filmem, A hetedik kontinens bemutatója után, és azt kérdezte tőlem, hogy valóban olyan rémes-e az élet Ausztriában, mint amilyennek leírtam a filmben. Azóta kerülöm filmjeimben a konkrét földrajzi behatárolásokat. A katasztrófák, a földrengések, a háborúk és terrortámadások révén kialakult szélsőséges léthelyzetek a hétköznapok részeivé váltak, amelyekről "egyenes adásban" tudósít a televízió. Másfelől mindig másutt történnek, nálam pedig az itt és mostban.
MN: Valamiféle reflexiónak szánta a filmet szeptember 11-re?
MH: Korántsem. Több mint tíz évvel ezelőtt írtam a forgatókönyvet, és hosszú évekig nem találtam gyártót és forgalmazót. A vízválasztót épp az amerikai terror-támadások jelentették, és nem utolsósorban A zongoratanárnő kedvező nemzetközi fogadtatása. Gyakorlatilag minden eljut hozzánk a világban zajló eseményekről, de a televízióban közvetített képek manipuláltak. Manapság mindenki azt hiszi, hogy ismeri a világot, ami körülveszi őt, és "betör" hozzá sokkoló híradások által, de ez egy nagy hazugság. Az igazi valóságot csak és kizárólag az egyes emberek által személyesen átélt élményekből, tragédiákból ismerhetjük meg.
MN: Az ember bűnösségével foglalkozik szélsőséges, szorongatott helyzetekben.
MH: A bűn mitológiája egyidős az emberiséggel. Manapság leginkább kriminológiai értelemben foglalkozunk a bűnnel, az egyéni lelki motivációk háttérbe szorításával. Bennem mindenkor egyén és társadalom kölcsönhatásában merülnek fel hasonló kérdések. Bármiféle egyértelmű következtetés levonásától messzemenően óvakodom. Kételyeket és kérdéseket szeretnék megosztani másokkal. Mint ahogy az általam olvasott könyvek, látott filmek, ismert műalkotások közül is azok hatották rám elementáris erővel,amelyek kibillentettek az egyensúlyomból, gondolkodásra késztettek. Ha abból a feltevésből indulok ki, hogy a mozi egy művészeti kifejezési forma, akkor kötelezőnek érzem, hogy olyan kérdéseket vessek fel, amelyekre a társadalom képtelen megnyugtató válaszokat adni.
MN: Miért képtelen?
MH: Alapvetően azért, mert a jóléti társadalmak vezetői mérhetetlen cinizmussal és hatalmi agresszióval viszonyulnak minden törekvéshez, amely az egyén, az individuum értékét tiszteletben tartaná.
Szentgyörgyi Rita
