Magyar Narancs: Nem zavarta, hogy a Farkasok idejében nincs önálló sorsa, karaktere, hogy kénytelen beleolvadni egy nagyon fiktív, nagyon életidegen, apokaliptikus tablóba?
Isabelle Huppert: Pontosan tudtam, mire szerződöm. Egy olyan sztorira, amelyben az egyéni történetek, sorsok egy adott pillanatban megszűnnek, illetve beletorkollnak egy kollektív sorsba, amelyben leginkább a lelkiállapotokat, a fizikai reakciókat kellett érzékeltetni. Ez nem olyan film, amelyik megengedné, hogy a kis személyes történetek kerekedjenek felül. A legerősebb motivációm a veszteség érzete volt, amikor maga a puszta lét válik kérdésessé, mert az ember elveszíti mindenét, a férjét, az otthonát, nincs mit ennie, innia, nincs mit adnia a gyerekeinek. A legelementárisabb érzés, hogy az a nő, akit játszom, belefárad mindenbe, nincs több reménye, energiája.
MN: Vajon elég, ha a film csak úgy bemutatja a világ állapotát?
IH: Mi mást tehet? Mégis a hogyanon van a lényeg. A fikció kényelme helyett akkor ér valamit, ha a lehető legközelebb kerül a valósághoz.
MN: Valóság alatt fizikai valóságot ért?
IH: Szeretem a moziban a testi valóságot, amivel persze könnyű manipulálni is. Ebben a filmben is, amikor a rémület egymásnak uszítja az embereket. Ahogy az egyik át akarja venni a hatalmat a másik felett, hogy úgymond igazságot szolgáltasson, a maga igazságát a másik kárára. Van egy mondat, Patrice Chéreau szájából hangzik el: "Szégyelljék magukat!" Ez mindannyiunkra vonatkozik. Sokszor az az érzésem, van miért szégyellni magunkat, mert ezen a másik oldalon állunk, míg a világ számunkra kevésbé számottevő szegmensében emberek a napi túléléssel küszködnek, háborúk, terrortámadások, földrengések, valós tragédiák elszenvedői. És közben mi itt ülünk, és filmekről, valóságról elmélkedünk.
MN: Mit tehetnénk?
IH: Tudom, a szégyenérzet önmagában édeskevés. Végezzük a magunk dolgát.
MN: Tehát évi három-négy film, színpadi fellépések, a francia mozi tiszteletbeli nagykövetének szerepe.
IH:
