Film

Forszírozott katarzis

Mészáros Márta: Aurora borealis – Északi fény

  • 2017. november 26.

Film

Nem, nem a történettel van baj. Erőszakból születtek gyermekek a második világháború s az azt követő, távolról sem csak Magyarországot érintő szovjet megszállás(ok) során, valószínűleg a legszélsőségesebb becslések sem merik feltételezni, mennyien.

Családok sorsa kavarodott fel oly mértékben, mint ami ebben a filmben szerepel. A múltban, múltunkban sokkal több elhallgatott s örökre titokban tartani kívánt momentum van, mint amit el tudnánk képzelni. Nagyon is hiteles tehát a kommunizmus elől az 1953-ban még szintén szovjet megszállás alatt lévő Ausztriába szökött magyar lány fiktív története, akinek szerelmét lelövik a disszidálás során, őt magát megerőszakolják, sorsa később fatális módon összefonódik egy osztrák lány sorsával, aki viszont szovjet katonatiszt szerelme miatt végzi a Gulagon. Nagyon is hihető, hogy mindennek eltitkolt következményeivel a megtagadott vagy megmentett gyerekeknek, leszármazottaknak kell szembenézniük, s értjük azt az állítást is, hogy feloldozást a múlt vétkei alól csak a megbocsátás, megbékélés hozhat.

Nem a szüzsé, hanem a kivitelezés hiteltelen. A forgatókönyv íróasztali mondatai, a fordulatok célzatossága, a jelenetezés darabossága, a plánozás közhelyei (tényleg minden filmben át kell süssön a nap a csókolózó szerelmesek ajka közt?), a színészvezetés direktsége (tényleg mindig premier plánban kell belesírni, ordítani a kamerába?) megölik mindazt, ami értékes lehetne ebben a vállalkozásban. Apropó, színészvezetés: a titkokat rejtegető Máriát adó Törőcsik Marin és annak ifjúkori alakját adó Törőcsik Franciskán kívül szinte egyetlen hiteles szereplő nincs. A főalakok között akad szereposztási tévedés (Wunderlich Józsefre bízni az alkatától idegen ifjú grófot nevetséges), van fölösleges (Antonio de la Torre apafiguráját talán valami külföldi támogatás miatt írták bele a filmbe), s van, akit csak nem sikerült elfogadható színvonalú alakításra ösztönözni (az unoka szerepében Ladányi Jákob hasogatja a színfalat) – de leginkább a voltaképpeni főhős, a titkok nyomába eredő Tóth Ildikó bolyong idegenül egyáltalán nem rá szabott szerepében. Az a legkevesebb, hogy személye és az általa játszatott figura között csaknem egygenerációnyi különbség van (az időkezelés amúgy is problematikus a filmben, ha utánaszámolunk, sehogy sem jön ki, hogy akkor most ki hány éves). De nincs megírva, s ezért nincs eljátszva sem az a belső átalakulás, ami a film voltaképpeni témája lenne. A titkaitól végül megszabaduló, haldokló Máriánál sincs, persze, de Törőcsik Mari (a filmtől teljesen függetlenül, sőt, szinte a film felszínessége ellenére) ezen ábrázolni elmulasztott átalakulás helyett hozzáteszi a maga bölcsességét, élettapasztalatát a forgatókönyvben amúgy eléggé következetlenül megformált figurához.

Mészáros Márta pályafutása során szinte mindig fontos, komoly, jelentős problémákat ragadott meg. Ám távolról sem sikerült mindig a maga komplexitásában kibontania az általa felvetett problematikát. Itt sem kiteljesedik az egyre kanyargó, és számos ballaszt által elnehezített történet, hanem belefullad a kimódoltságba, a felszínes megközelítésbe és a hatásvadász megoldásokba, a forszírozott katarzisba. A befejező nagyjelenettel pedig büszkén vágtat el a leplezetlen giccs édes-könnyes birodalmába.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.