Sólyom soha nem tudta hová tenni szolgálatbeli partnereit, ez a figura, aki itt ült vele szemben öltönyben, nyakkendőben az alig látogatott Bon-bon presszó hátsó, szinte kihalt traktusában, és akinek a rendfokozatát sem tudta, aki fiatalabb volt, mint a többiek, és aki mindig tudott valami újdonsággal szolgálni, no nem az öltönyeivel, hanem a többnyire mosolygós pókerarc mögött sejthető szellemi muníciók keltettek Sólyomban újabb és újabb meglepetést. A férfi közben beszélt, duruzsolt azzal a monoton, alig érthető motyogással, ami a gyanútlan hallgatót akár el is altatta volna, őt nem. Meg kellene tudni, hol nyomják ezt a Beszélőt, hallotta most sokadszor, Simonnak tudnia kell, kérdezzen célzottan, magyarázta, Sólyom pedig röhögött magában. Nem lehet valaki ennyire naiv, gondolta, célzottan csak a vizsgálótiszt kérdez a kihallgatószobában, miközben nagy pofonok lógnak a levegőben. Nem állhatok elé ezzel a nyílt kérdéssel, mondta később, és az is lehet, hogy tényleg nem tudja. Á, dehogy, mondta Nyesti, tudnak ezek mindent. Ivott egy kortyot a sörösüvegből, közben az asztalon fekvő, stencilezett Beszélőt lapozgatta, kap majd maga is ilyet, mondta később, ez még az elsők közül való, valaki le fogja vinni magának, egy rádiós nő, majd mutassa meg az őrnagy elvtársnak a facsimilét, nekem már van. Sólyom kis híján felvisított, meg is tehette volna, mert valaki pénzt dobhatott a zenegépbe, melynek nyomán hangos zene töltötte be a termet, így nem volt alkalma, hogy tapintatosan érzékeltesse a facsimile és a fakszimile, valamint a stencil és a fakszimile közötti árnyalatnyi különbséget. Nyesti a bejáratnál lévő pult felé nézett, nyilván zavarta a zene, Sólyom pedig az órájára pillantott és felállt, lassan mennem kell, mondta, marad még? Maradok, mondta Nyesti, megvárom, míg elmegy a vonata, hátha meggondolja magát és visszajön, ha eszébe jut még valami. Sólyom felvette a dzsekijét, elmondtam mindent, vetette oda a szája sarkából, Nyesti alig figyelt rá, a pincérnőnek intett, mire lehalkult a zene, tehát ő is, gondolta Sólyom, aztán kezet fogtak, már ment volna, de a férfi nem engedte el a kezét, hívni fogják majd telefonon holnap a munkahelyén, mondta, azt közlik majd, hogy kapott egy párizsi ösztöndíjat. Én? Sólyomnak elállt a lélegzete, párizsit? Azt, mondta elégedett arccal Nyesti, egy hónap. Ez azért lesz jó, mert vannak az uraknak párizsi kapcsolataik is. De hát hogy, makogott Sólyom, nem volt nehéz, mondta mosolyogva Nyesti, elismerik magát, a problémát csak az jelentette, úgy beállítani a dolgot, mintha ők adnák. Érti, ugye? Értem, mondta Sólyom kissé leforrázva, most már tényleg mennem kell.
