Független képregénykísérletnek indult, milliós példányszámú bestseller lett belőle. A Scott Pilgrim sorozattal, mely idén, a hatodik kötet megjelenésével ért véget (a sorozat harmadik része nemrégiben jelent meg magyarul) Bryan Lee O'Malley nagyon beletalált a korszellembe. A kanadai alkotóval telefonon beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Emlékszik, mivel győzte meg a kiadóját? Mi volt az a pitch (egy-egy projekt néhány percbe sűrített bemutatása a finanszírozók meggyőzése érdekében - K. G.), amivel rávette az Oni Presst, hogy karolják fel a képregényét?
Bryan Lee O'Malley: Sima ügy volt, egyetlen mondat is elég volt, hogy zöld utat kapjak. Mindössze annyit kellett mondanom, hogy egy olyan graphic novelt képzeljenek maguk elé, ami a romantikus komédiák elemeit vegyíti a Dragon Ball üsd-vágd harciasságával.
MN: És több se kellett nekik?
BLOM: Kezdetnek ennyi is elég volt, igen. Azt, hogy képregényrajzolóként milyen a stílusom, nem kellett külön bemutatnom, hiszen, ha úgy tetszik, házon belülről jöttem, sokat dolgoztam már az Oni Pressnek.
MN: Milyen minőségben?
BLOM: Mielőtt bedobtam volna a Scott Pilgrim ötletét, két évet már szabadúszóként lehúztam náluk. Egy képregény-találkozón botlottunk egymásba, pontosabban a kiadó egyik szerkesztője énbelém, és ő volt az, aki 2001-ben felkért, hogy legyek az akkoriban elég népszerű Queen and Country című képregényük egyik kihúzója. Aztán voltam betűíró, majd szép lassan egyre feljebb lépegettem, a Hopeless Savages című képregénynek pedig már én voltam az egyik illusztrátora. Ezután pedig elkészíthettem az első, teljes egészében saját képregényemet, a Lost at Sea-t. Ez 2003-ban történt - ezután a Scott Pilgrim következett.
MN: Hagyták, hadd menjen a saját feje után?
BLOM: Nem nagyon avatkoztak a dolgomba. A sztorit, a könyvek stílusát, de még azt is rám hagyták, hogy kiknek is szánom az egészet.
MN: Kikben látta a Scott Pilgrim elsődleges célcsoportját?
BLOM: Hát ez az, hogy eleinte úgy gondoltam, hogy ha valakik, akkor a kora huszonévesek lesznek többségben. Elsősorban az egyetemi közönségre számítottam, hogy ők veszik majd a képregény humorát. Mert a Scott Pilgrimet nagyon is generációs dolognak szántam, a saját korosztályom ügyes-bajos dolgaira (O'Malley 25 éves volt, amikor az első kötet megjelent - K. G.) reflektáltam a magam módján. Aztán a sorozat előrehaladtával én voltam a legjobban meglepve, hogy ki mindenki veszi a lapot. Rákaptak a tinédzserek, tíz-tizenegy éves kölykök jöttek oda hozzám a közönségtalálkozók alkalmával, és ami még meglepőbb volt, az idősebbek is beálltak a sorba, a harmincas-negyvenes korosztály tagjai. Nyilván van, akinek a párkapcsolati vonal jött be, másoknak meg a mangás világ meg a videojátékos effektek, és valahol e két tábornak találkoznia is kellett, máskülönben nehéz megmagyarázni a képregények népszerűségét.
MN: Mangában kiken-miken nevelkedett?
BLOM: Abban az időben, amikor komolyabban kezdtem foglalkozni a képregényekkel, Ai Yazawa mangája, a Nana állt közel hozzám. Ez egy főleg idősebb lányoknak szóló sorozat, leginkább egy romantikus drámához tudnám hasonlítani. A huszonéves szereplők útkeresése és a párkapcsolati viszonyaik körül bonyolódik a történet, és akárcsak a Scott Pilgrimben, itt is fontos szerepet játszik egy rockbanda. Aztán rákaptam a jóval akciódúsabb One Piece című kalózsorozatra, ez viszont már egy kifejezetten fiúknak szóló, akcióval teli manga volt, emellett pedig nagy rajongója voltam az FLCL című animének is, ami olyan 2000-2001 tájékán robbant be. Ezek legalább annyira hatottak rám, mint a Nana. Valahol e két világ találkozásánál találtam rá arra a nekem tetsző helyre, amiből aztán a Scott Pilgrim is kinőtt. Abban az időben, amikorra az én pályakezdésem esett, ez a kombináció még nem nagyon létezett amerikai képregénykörökben.
MN: Divatba jött mostanában a geekség, sok más mellett tévésorozatok - mint például a rendkívül sikeres Agymenők is - hirdetik a maguk sajátos világában élő kockafejek forradalmát. A Scott Pilgrim-sorozat is a geekek pártját fogja.
BLOM: És azt hiszem, jórészt ennek is köszönheti a sikerét. Ez a sajátos világ, amit ma már megengedő iróniával hívunk geeknek, nemcsak hogy bejön a közönségnek, de sokan magukra is ismernek Scott és a barátai alakjában. Én mint a sorozat alkotója persze könnyen beszélek, meg hát már jó ideje ki is nőttem ebből a korból, de azért a húszas éveim elején meg előtte, a gimiben még nekem sem kellett a szomszédba menni némi geekségért. Én is geek voltam, de ez a nehezen meghatározható állapot azért nagyon sokat változott az elmúlt évek során. Az internet elterjedésével a geekek is egymásra találtak, lettek fórumaik, virtuális közösségek jöttek létre, így ma már elég viszonylagos, hogy ki a kívülálló, és ki nem.
MN: Mi lenne az a popkulturális kapocs, ami egy mai geeket összeköt egy tegnapival?
BLOM: Nem biztos, hogy én vagyok a legilletékesebb a kérdésben, de azt hiszem, a Star Wars még mindig az egyik ilyen nagy közös pontnak számít.
MN: Nyilván nemcsak a geekek, de a saját barátai is magukra ismertek a figurákban: a fáma szerint ugyanis róluk mintázta a karakterek jó részét.
BLOM: Ezt azért nem mondanám, de tény, hogy bizonyos vonásokat az ismerőseimtől kölcsönöztem, de hát ezzel minden író így van. Scott szemeit viszont, bár a mangastílus elkötelezett híve vagyok, egy klasszikus rajzfilmfigura, Rudolf, a vörös orrú rénszarvas ihlette. Az összes közül egyébként egyetlenegy szereplő van, akit egy az egyben valós személyről mintáztam - ő Stacey Pilgrim, Scott kishúga, akit valóban egy közeli ismerősöm ihletett: Stacey a testvérem.
MN: A torontóiak is elégedettek lehettek, hiszen elég karakteresen jelenik meg a város a háttérben.
BLOM: Én csupán azokat a helyeket szerepeltettem, bárokat például vagy boltokat vagy ahová DVD-t jártam kölcsönözni, amiket én is jól ismerek, mert hozzátartoztak a mindennapos köreimhez. A Casa Loma kastély sem azért került helyszínként a második kötetbe, mert egy Kanada-szerte ismert turistalátványosságot akartam mindenáron szerepeltetni, hanem azért, mert ez is egyike volt azoknak a környékbeli helyeknek, ahol gyakorta megfordultam.
MN: Említette, hogy a kiadója nem nagyon avatkozott bele a munkájába. Ha ők nem is, a rajongók azért nyilván hallatták a hangjukat, és voltak óhajaik.
BLOM: Voltak, persze, s bár azt gondolom, hogy egy alkotó akkor cselekszik helyesen, ha megy a saját feje után, és nem hagyja magát mások által befolyásolni, azért én sem voltam teljesen süket a rajongói kívánságok irányába. Kim Pine karaktere például olyan nagy népszerűségre tett szert a körükben, hogy ez kihatott a sorozat alakulására is. Ez főleg az ötödik és a hatodik köteten érezhető, Kim itt jut jelentősebb szerephez.
MN: A Scott Pilgrim szereplői néha kiszólnak a képregényből, és itt-ott magához a sorozathoz is megjegyzéseket fűznek. Mennyire gyakori ez a képregényekben?
BLOM: Volt már rá példa korábban is, de engem nem annyira a képregényes előzmények, sokkal inkább néhány hajdani olvasmányélményem sarkallt erre. Például John Barth művei, amelyek még a gimnáziumban kerültek a kezembe, és amelyeket szokás posztmodernnek is titulálni. De sokkal inkább az hatott, amit popkultúrának neveznek.
MN: Például a zene?
BLOM: A zene is, természetesen. Az alatt a hat év alatt, amit a hat kötet elkészítésével töltöttem, rengetegféle zene hatott rám. A kezdeti időszakban, amikor belekezdtem a Scott Pilgrimbe, a countrys korszakomat éltem éppen, az amerikai countrynak arra a fajtájára kattantam rá, ami talán Gram Parsons nevével írható le a legjobban. Az első két kötetet leginkább a Wilcóhoz tudnám kötni, és Snow-t is sokat hallgattam abban az időben. Az utolsó, hatodik kötetnél pedig a Pavement vagy az LCD Soundsystem ment állandóan, mert mindig kell, hogy szóljon valami, miközben rajzolok. Segít a koncentrálásban. Az utóbbi időkben rászoktam a hangoskönyvekre is, rajz közben sokat hallgattam Stieg Larsson Millennium-trilógiáját például. De ez csak a rajzolásnál megy így, amikor írok, akkor természetesen csendnek kell lennie.
MN: Miközben az Oni Press az egyik legnevesebb független kiadónak számít a képregénypiacon, sosem kísértette meg a gondolat, hogy elszegődjön a Batman-Superman térfélre, és valamelyik nagy kiadóhoz, a Marvelhez vagy a DC-hez igazoljon?
BLOM: Nem igazán. Ragaszkodom a saját történeteimhez, és ezeket csak itt tudom elmesélni.
MN: Ha mégis úgy adódna, az úgymond kommersz képregényhősök közül melyik vonzaná leginkább?
BLOM: Egyértelmű a válasz: X-Men-párti vagyok.
